Magyar Őstörténet alapjai

Lajdi Péter

A magyarság hiteles őstörténetének alapjai

2008

    Ezt az eredetünkről és nemzetté válásunkról írott munkát, mely nem a teljesség igényével, hanem a lényegre összpontosítás szándékával íródott, nemzeti elkötelezettségű történelemtanáraink és rajtuk keresztül a mindenkori fölnövekvő magyar gimnazista nemzedék számára írtam, hogy a benne foglalt igazságok és vitathatatlan történelmi tények elsajátítása révén ne az idegenek által meghamisított múlt, hanem a régmúlt idők bizonyíthatóan megtörtént, dicső tettei és nevünkhöz fűződő vívmányai váljanak e nemzedék  magyar tudatának alapjává, nemzeti önbecsülésének evidenciáivá. 

 Merjünk tehát nagyok lenni, ha már egyszer azok vagyunk!

    Manapság már minden átlagosan művelt és kellően nyitott szellemiségű magyar ember számára köztudott dolog, hogy az iskolai történelemoktatásnak a magyar múlttal kapcsolatos alaptézisei a lényeg elkendőzésének szándéka miatt csupán részigazságokat tartalmaznak, a származásunkkal, nyelvünkkel és őstörténetünkkel kapcsolatos adatok és kijelentések pedig szándékos csúsztatásoktól, tények meghamisításaitól és nemzetünk becsületébe történő gázolással fölérő hazugságoktól hemzsegnek.

Hogy ez a nemzetközi kitekintés terén is párját ritkító, egyedülálló kultúrtörténeti botrány hogyan és miért jöhetett éppen Magyarországon létre, arra elegendő magyarázatot szolgáltat az a tény, hogy mind a mai napig immár majdnem ötszáz éve idegen hatalmak által megszállt ország és nép vagyunk.

Történettudományunk jelen szomorú állapota már csak azért is felháborító, mert más népek (. Lásd Heribert Illig: A kitalált középkor c. művét vagy „Karl der Fiktive” c. cikkét), melyek igazi, büszkeségre és nemzeti önbecsülésre okot szolgáltató történelemmel nem rendelkeznek, művi úton, a nyilvánvaló hamisítás aljas módszerével utólag gyártanak maguknak sosem megtörtént múltat a mi kárunkra.

Mi pedig hagyjuk, hogy bár magyarul beszélő, de idegen szívű aparacsnyikok avagy ellenségeink által lefizetett MTA-s janicsárok írják meg hamisított és nemzetárulással felérő, magyargyűlölő hazugságokkal teletömött históriánkat, egy olyan nemzet történelmét, mely gazdag hősi és dicsőséges multat tudhat maga mögött!

    Történelmünk a Mohácsi Csata (1526. augusztus 29 óta nem áll másból, mint a biológiai, kultúrális, nyelvi és hagyománybeli túlélésünkért  folytatott állandó és elkeseredett harcból a megszállók ellen. A megszállás és az ellenünk folytatott háború ma is tart. Nem kell ahhoz fegyvereknek ropogniuk, nincs szükség ahhoz puskaporszagú levegőre, hogy országokat hódítson  az idegen. A pénzzel történő zsarolás, az egyes kiszemelt államok adósságcsapdába taszítása az új csodafegyver ma. ( lásd IMF hitel, melynek feltételeként egy idegen érdekeket szemelőtt tartó, idegen oeszágból készítik a hazánk gazdasági költségvetését!)

Ez is egyike a háborúviselés módozatainak. A népesség így is fogy a bevezetett megszorító intézkedések, a magyar hagyományokkal teljesen ellentétes, nyugatról importált újpogány életforma és a művi úton gerjesztett elszegényítés eszközeinek következményeként. Pedig az ENSZ alapokmánya kimondja, hogy ha egy hatalom békeidőben a népesség fogyását szándékosan  előidéző intézkedéseket hoz, kimeríti ezzel az emberiség elleni bűntett fogalmát! Ez pedig tudvalévően nem évül el! Az ilyen kormányt tehát tömeggyilkosság vádjával vád alá lehet és  kell helyezni a hágai emberjogi bíróság törvényszéke előtt!

        Nyilvánvaló tehát, hogy egy ilyen szinte kilátástalan helyzetbe sodródott nép számára a megszálló idegen hatalom írja-íratja meg saját szájaíze szerint történelmét lehetőleg úgy, hogy a leigázottak nemzeti érzését sárba tiporja és önbecsülésétől megfossza a meghódított ország lakosságát. Egyszóval, az utóbbi fél évezred alatt, de legkiváltképpen az elmúlt százötven évben idegenek írják vagy hazai, júdáspénzzel lekenyerezett kollaboránsokkal íratják történelmünket. A Habsburg-ház nemcsak a török kor után még épen maradt várainkat romboltatta le, az a pusztítás sokkal nagyobb és végzetesebb volt, melyet szellemi-kultúrális téren vitt végbe a magyarság köztudatában. E sátáni elkötelezettségű dinasztia nagyon jól tudta, hogy mi vagyunk az egyetlenek Európában, akik országukat kezdetektől fogva, örökösi, ősi jogon birtokolják. Tisztában voltak vele, hogy a római birodalom után alapított államalakulatok közül mi vagyunk az egyetlen, akiknek nem kellett meghamisítaniuk történelmüket, hogy méltán büszkék legyünk magunkra és arra, hogy az európai középkorban mi voltunk egyedül birtokosai egy hagyományosan és jézusi alapon működő, szakrális királyságnak.

Az osztrák császári ház magyarságírtó törekvéseit szolgálta a judeo-kommunista hatalomgyakorlási kísérlet bolsevik uralmának sötét évtizedei. Az igazi hab a tortán azonban a jelenleg (2008. március) országunkban regnáló postkommunista-zsidóliberális csőcselékkormány bornírt, nyíltan nemzetellenes, egy hibbant elméjű, diktatórikus hajlamú köztörvényes bűnöző hazaáruló által irányított rezsim jóvátehetetlen ámokfutása.

    Az Ő irányításuk alatt, de a külföldi érdekeket szolgáló MTA, aki felelne és majd felel is az utókornak a magyar történelem hamisításért, váltig ragaszkodik a finn-ugor elmélethez, amit azért nem kell bővebben kifejteni, mert éppen a közelmúltban bizonyosodott be, hogy azon kívül, hogy a finn nyelben még fellelhetők az őssumer nyelv maradványai, de egyébb genetikailag bizonyítottan semmi közülk hozzájuk.

 Igaz történelmünk vázlata a kezdetektől a harmadik honvisszafoglalásig             

1.) In medias res - A végzetes finnugor származáselmélet cáfolata

    Mielőtt belevágnék tulajdonképpeni témánkba, meg szeretném szüntetni egy számunkra neuralgikus pont feszültségét, mely a Habsburg-ház törekvéseit szolgálandó, a finnugor származáselmélet trójai falovaként lett becsempészve köztudatunkba.

    Egészen pontosan 173 év törökuralom  (1526. és az 1699-ben kötött karlócai békeszerződés közötti idő) után, mialatt hazánk központi területei a hajdani középkori fővárosainkkal, Esztergommal és Budával együtt török iga alatt nyögtek, miután a kereszténység védőbástyája szerepében a pogány elleni hősies harcban majdnem teljesen elvéreztünk (Jézust megkorbácsolják.), úgy gondolhatták volna a megmaradt magyarok, hogy végre talán kissé föllélegezhetnek. Ez egy végzetes tévedésnek bizonyult.

    A veszélyek szélkakasa száznyolvan fokos fordulatot vett. Míg eddig a fő veszély dél-keletről, a hódító félhold irányából fenyegetett, úgy most észak-nyugatról szakadt ránk a vész, a „keresztény testvérek” irányából, ahol a sas két fejet hord a nyakán.

    Amikor a minden aljasságra kész, emberségükből kivetkezett, nyugati zsoldosok látták, hogy a kivérzett lakosság nem képes semmilyen szóra érdemes védekezésre, elkezdték a koronás Habsburg-uralkodó beleegyezésével az amúgy is nincstelen emberek kirablását és az ország kifosztását. (Jézust megfosztják ruháitól.) A védtelenül kiszolgáltatott alsóbb rétegek szenvedése szinte még elviselhetetlenebbé vált, mint a török uralom alatt, ezért sokan visszasírták a törököt.

A magyargyűlölő Habsburg-bestia, I. Lipót német császár és magyar király

    A vastag ajkairól hírhedt, ördögi ábrázatú I. Lipót császár és király (1658-1705.) a következő jelszót tűzte zászlajára: „Faciam Hungariam captivam, postea mendicam, deinde catholicam.”1 Ez annyit jelent magyarul: „Magyarországot foglyul ejtem, majd koldussá, végül katolikussá teszem.”  A Habsburg-ház ilyetén ellenséges viszonyulása nemzetünkkel és országunkkal szemben mindvégig megmaradt, egészen a K. u. K. Duna-Monarchia darabokra szaggatásáig. Ennek a magatartásnak  mély aljasságát még tisztább fénybe vonja az a történelmi tény, hogy még erőnk teljében, korábban két ajánlatot is kaptunk a Nyugat elleni közös fellépésre: Az elsőt minden mongolok kánjától, Batutól, aki közel harminc levelet intézett IV. Béla királyunkhoz annak érdekében, hogy miután az osztrák tartományok ura, Babenbergi Frigyes (Friedrich) herceg megölette a mongol követet, a magyar király közreműködjön a kán Német-Római Császárság elleni hadjáratában. Kétszáz évvel később a törökök szultánja szintén jó néven vette volna a vérségi és történelmi közös gyökerekre hivatkozva, ha Magyarország ellenállás nélkül átengedi vonulni seregét területein a német császárság elleni támadást megkönnyítve ezzel. Ha uralkodóink válasza igenlő, több, mint valószínű, hogy ma mi is ugyanannyi középkori látványossággal rendelkeznénk a turisták számára, mint német- vagy franciahon. Ne feledjük, hogy a középkori Magyarország  ásványokban, nemesfémekben, drágakövekben és áldott természeti adottságainak köszönhetően Amerika fölfedezéséig az akkori Európa leggazdagabb országa volt. Egy gazdasági, politikai és kultúrális nagyhatalom. Ezt a státuszt veszítettük el valószínűleg örök időkre a kereszténység védelmének oltárán hozott áldozatunkkal. E kijelentésünket alátámasztandó idézek két korabeli szemtanú nyilatkozatából: Abu Hamid al Garnáti, granadai mór utazó, aki megfordult 1153-ban hazánkban is a következőket írja:  „Magyarország egyike a legjobb módnak örvendő, fölöslegben dúskáló országoknak. Hegyeiből aranyat és ezüstöt termelnek ki.” Ottó, freisingi püspök imígyen fogalmazott a XII. század kötepe táján: „Ez a tartomány, melyet a régiek Pannóniának neveztek, mivelhogy köröskörül erdőségek, hegyek, s főképpen az Appeninnek (Kárpátok) övezik, belsejében nagy kiterjedésű síkság, amelyet jeles folyók és vizek öntöznek. Erdőkben felettébb gazdag, tele van mindenféle vadakkal, s felületének természeti szépsége éppen olyan bájos, mint amilyen dús a föld termékenysége, hogy mintegy Isten paradicsomának vagy pompás Egyiptomnak látszik lenni.”

    Jules Michelet (1798-1874.), a XIX. század legjelentősebb francia történésze így nyilatkozott áldozatvállalásunkról: „A magyar nemzet a hősiesség, a lelki nagyság és a méltóság arisztokráciája. Mikor fogjuk adósságunkat ez áldott nemzet iránt leróni, mely a Nyugatot megmentette? (Lerótták a Trianon kastélyban. LP) Vajha a francia történetírás leróhatná már egyszer hálájának adóját a magyarsággal, a nemzetek hősével szemben. E nemzet hősi példájával felemel és megnemesít minket. A magyar hősiesség magas erkölcs megnyilatkozása.”

    Bécs egy alkalmat sem szalasztott el, hogy a Magyarországra a török előnyomulása elől védelmet keresve betelepülő későbbi nemzetiségeket (szerbeket, oláhokat, horvátokat) a magyar többség ellen fölbujtogassa. A Habsburg-ház uralkodói minden időben virtuóz módon értettek a „Divide et impera!” („Oszd meg és uralkodj!”) sátáni alapelvének használatához. Ez vezetett végülis a trianoni tragédiához 1920. június 4-én, amikor a párját ritkítóan kegyetlen békediktátum során a több, mint ezeréves magyar birodalom  kétharmadát az országba hajdan menekültként érkező idegenek leszármazottainak ajándékozták (Jézust keresztre feszítik). Elkezdődhetett nagyhatalmi szentesítéssel a régóta várva várt magyarirtás, miután  1920. június 4-én többmillió magyar arra ébredt, hogy ellopták lába alól az anyaföldet. A tolvajok lelkiismerete sosem tiszta. A szörnytettek magyar tanúit el kellett takarítani az útból.

    A magyarság és a Habsburg-ház közötti közel 400 éves kényszerházasság nem állott másból, mint a Bécs elleni felkelésekből és azok túlerővel való leverettetéséből. (A Bocskai István-féle felkelés 1604-ben, a Thököly Imre gróf által vezetett szabadságharc 1678 és 1690 között, a II. Rákóczi Ferenc kirobbantotta szabadságharc 1703 és 1711 között, majd végül a dicsőséges 1848-49-es forradalom és szabadságharc, melynek leveréséhez Bécsnek az orosz cár seregeinek segítségére volt szüksége.)

                         Bocskai István               és             Thököly Imre

     

II. Rákóczi Ferenc, a Nagyságos Fejedelem

Mányoki Ádám festménye

Thorma János: Talpra magyar!   

    Mindezen történelmi tények ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a Habsburg-ház minden tőle telhetőt megkísérelt stratégiailag fontos területen fekvő országunk birtoklásának érdekében, hogy a lázadozó magyarokat saját honukban nemzeti büszkeségükben megalázza és hogy minden ellenállást  csírájában elfojtson.

    A legsikeresebb módszer, hogy elrabolják egy nemzet jövőjét, ha e nép múltját meghamisítják és beszennyezik. Ez történt Magyarországon. (Jézust arcul köpik)

    A világ minden jelenlegi lexikonában azt olvashatja a gyanútlan érdeklődő népi-nyelvi hovatartozásunkról, hogy az ún. finnugor népek ugor ágának legdélibb képviselői vagyunk. Ennek a rokonításnak első nyomait Aeneas Silvius Piccolomininek, a későbbi II. Pius pápának (1405-1464.) köszönhetjük, aki Cosmographia című művében tesz erről említést. Ő volt az első, aki a magyarsággal kapcsolatban először vetette föl a tajgák-tundrák lakóival való rokonság lehetőségét. Hogy éppen egy pápa volt e javaslattevő, nem lep meg bennünket, tudva azt, hogy valódi eredetünk és királyaink apostol-királyi státusza mindig is szálka volt a Vatikán urainak szemében, akik sportot űztek királyaink és nemzetünk egyházból történő kiátkozásából, ha valami nem tetszett nekik a magyarországi fejlemények terén. Értesüléseink vannak arról is, hogy a Vatikán mindmáig titkos és idegenek számára hozzáférhetetlen archívumában található számos olyan hiteles dokumentum, melyek nemzetünk authentikus történelmét tárgyalják. Badiny professzor úr tudni vélte, hogy egy olyan Corvina is birtokában van a Vatikánnak, melyben egy királylista olvasható Nimrudtól Mátyás királyig.

    Az újabb időkben valószínűleg a római egyház megbízásából egy Sajnovics János nevű jezsuita szerzetes csinált iskolát ebből az eredetelméletből. Ez a pap csillagászattal is foglalkozott, és egy hosszabb ideig tartó lappföldi tartózkodása során, melyet eredetileg csillagok megfigyelésének céljából tett, állítólag hasonlóságokat fedezett fel saját anyanyelve és a lappok szókincse között. Hazatérve megírta hírhedt esszéjét e témakörben „Demonstrata Idioma Ungarorum et Lapporum Idem Esse” címmel.

    Ez a teória kapóra jött a Habsburg hatalomnak. Felfedeztek ugyanis benne egy felettébb hasznos eszközt a magyarok büszkeségének, nemzeti öntudatának beszennyezésére, megalázására. Ennek az elméletnek segítségével nem kis kárörömmel megkísérelték a magyar nemzetet az emberi civilizáció peremvidékén vegetáló, néhány ezer lelket számláló népecskékkel rokonítani, mint a vogulok és az osztjákok, akik az Ob folyó vidékén sötét sámán- és medvekultuszok ködös félhomályában meglehetősen primitív körülmények között tengették szomorú hétköznapjaikat.

    Később már szándékos célzatossággal képezték ki a Habsburg-hatalom védőszárnyai alatt azokat az eredetileg németajkú, de Magyarországra katapultált „nyelvészeket”, akik a magyargyűlölő hatalom mecénatúrája támogatásával üstökösként emelkedtek fel az e téren legmagasabb pozíciókba, hogy téves és kártékony tanaikat ország- és világszerte zavartalanul terjeszthessék. Csak hogy néhány nevet is említsek:  Josef Budenz, egy a fuldai járásban, rasdorfi születésű német, aki élete végéig sem volt képes tisztességesen megtanulni magyarul, Hunfalvy Pál alias Paul Hunsdorfer, Franz Schedel, Szinyei alias Faerber. Hozzájuk társult a magyar Reguly Antal.

       Nyelvészeti vizsgálódásaik során nagy nehezen sikerült összeszedegetniük megközelítőleg 300 olyan szót, melyekben némi hasonlóság fedezhető fel az azóta finnugornak csúfolt népecskék és a magyarok szókincse között. Az a nyelvészeti tény fölött, hogy nyelvünk csak úgy hemzseg az őstörök és sumér szavaktól, melyekből alapszókincsünkben több ezer lelhető fel, „nemes eleganciával” elsiklottak. E szavak mind alaktanilag, mind jelentésbelileg sokkal közelebbi párhuzamokkal rendelkeznek az összehasonlított nyelvek között, mint az erőszakkal és hipotetikus alapon kiagyalt finnugor elmélet példaszavai.

Nézzünk csak néhány példát:           

magyar              ;           finn

            egy                 &nbs p;            iksi

            kettő                 &nb sp;          kaksi

            három                 &n bsp;        kolmi

            négy                 &nb sp;          nelja

            kéz                 &nbs p;            kate

            hal                   ;             kala

            víz                   ;             vete

            vér                   ;             veri

Ugyancsak szolgáltassunk néhány példát a török nyelvcsaládhoz tartozó kazahok, ujgúrok és egyes magyar szavak közötti egyezésekre, melyek sokkal közelebbi rokonságra engednek következtetni, mint a fenti magyar-finn szóegyeztetés példaszavai. Az e népekkel való közeli rokonságunkat a népzenéinkben és népviseleteinkben fennálló megcáfolhatatlan és szembeötlő megfelelések is napnál fényesebben bizonyítják.

         magyar                ;         kazah                           ujgúr           

            sárga                           saru                             serik

            szakáll                        szakál                          szakál

            alma                            alma                           alma

            bátor                          batul                              -  

            kicsi                           kisi                              kisik

           ember                         ber                              pber     stb.

    A finnugor elmélet kizárólag nyelvi úton próbálja meg a népek rokonítását, miközben figyelmen kívül hagyja egy sokkal fontosabb szempont górcső alá vételét, éspedig az embertani hovatartozás kérdését. Ezt a szembeötlő hiányosságot már László Gyula professzor úr fölvetette a nyolcvanas évek elején. A testi leszármazás sokkal többet árul el egy népről, de az általa beszélt nyelv eredetéről is (!), mint a pusztán légből kapott messzi nyelvi hasonlóságok, még akkor is, ha tudjuk, hogy tiszta, keveretlen fajok nem léteznek. A magyarság embertani képe, ahogyan László Gyula fogalmaz, visszatükrözi egész Eurázsiát. Ennek dacára azonban az uralkodó jelleg mind a vezető rétegen, mind a köznépen belül világosan és egyértelműen meghatározható mint a néperedet fő tendenciája.

    Az egyetlen fő érv az említett „finnugor” népek és népünk között az lehet, hogy e nyelvek egyöntetűen agglutinatív, azaz ragozó nyelvek. De a török és a sumér nyelv is az! E nyelveket az ún. urál-altáji vagy turáni nyelvcsoportba sorolták. A ragozó nyelvekre az a jellemző, hogy a szógyökök után különböző toldalékokkal, ragokkal, jelekkel és képzőkkel  módosítják, árnyalják az adott szó jelentését. Ez a nyelvi sajátosság a záloga nyelvünk hallatlan tömörségének és kifejezésbeli gazdagságának. E nyelvek nélkülözik az indoeurópai,  hajlító nyelvekre jellemző nyelvtani nemeket (masculinum, femininum, neutrum, der-die-das), melyek – ha jobban belegondolunk – nem egyebek fölösleges nyelvi ballasztnál, az emberi nyelvi visszafejlődés kései, túlspecializálódott, degenerált vadhajtásai.   

    Ha a magyar és a sumér nyelv között fennálló nyilvánvaló és megcáfolhatatlan szókincsbeli és nyelvtani egyezéseket vesszük alapul, nem esünk a túlzás hibájába, ha a mai magyar nyelvet a sumér kor óta eltelt 5000 év ellenére új-sumérnak nevezzük. A nemrég elhunyt Badiny Jós Ferenc sumerológus professzor annak mintájára, ahogy az asszírológusok a modern héber nyelvet segédnyelvként használják a szintén szemita ókori nyelvek, mint az akkád vagy az asszír megfejtéséhéz, tanulmányozásához, jó okkal azt javasolta, hogy a mai magyar nyelv legyen az alap a sumér nyelv hiteles megfejtésében a szókincs, a nyelvtan és a helyes kiejtés terén.  

     Az ókortudomány által ma sumérnak nevezett nép és magaskultúra magát sosem hívta így! A többi ókori kultúra írásrendszereihez hasonlóan csak a mássalhangzókat jelölő sumér írás az ékírásos agyagtáblácskák tanúsága szerint önmagát e négy betűvel jelölte: K-N-G-R. Magánhangzósítva tehát a legvalószínűbb szóalak a KANGAR vagy KUNGAR. Utóbbi változat sokkal valószínűbb, mert ha a palatális K helyett ennek gutturális párját vesszük, az eredmény így néz ki: H-N-G-R, azaz HUNGAR, mely népünk latin elnevezése.

        Pater Anton Deimel, a zsidó Samuel Noah Kramer és a két francia kiválóság, Maurice Lambert és  René Labat mellett a XX. századi sumerológusok legkiválóbbjainak egyike, a római Institutum Biblicum akkori igazgatója, Badiny professzor hajdani tanára a következőket írja Sumerische Grammatik című kiváló összefoglaló művében e témáról„A sumérok az írás feltalálói. Ez a már a vízözön előtt létező nyelv a magyarban maradt fenn. A magyarság lesz a megoldás az emberiség igazi történetének megfejtésében. Minden a feje tetején áll. Újra kell írnunk az emberiség történelmét.” Majd másutt: „A legkisebb aggályom sincs a magyar-sumér rokonság elfogadásával kapcsolatban.” De idézhetünk hazai szaktekintélyektől is, mint például a zseniális Dr. Padányi Viktor történészünktől is idevágó gondolatot Dentumagyaria című könyvéből: „A sumír és a magyar nyelv szelleme, szerkezete és nyelvtana olyan mértékben egyeznek egymással, mint amilyen mértékben mind a ketten különböznek más nyelvektől.”   

    Dr. Zakar András, egy római katolikus tudós pap, Mindszenty József hercegprímás magántitkára kimutatta a nyelvfejlődési időmeghatározás alapján, hogy 5000 év múltán is 100 magyar szóból átlagosan 63 sumér és 12 akkád eredetű. Ez nem csupán egy távoli rokonság, hanem sokkal inkább az egyenes ágú leszármazás bizonyítéka!   

    A két világháború közötti idő rövid föllélegzése után a szovjet megszállási övezetbe került Magyarországon az idegen megszállók érdekeit kiszolgáló tudományos nómenklatúra kötelező érvénnyel visszaállította a habsburgi hamisítások áltudományos „eredményeit” eredetkutatásunk terén.  

    Hogy csekély mértékben valóban fennáll egyfajta távoli rokonság nyelvi vonalon a finnugornak csúfolt népek, népecskék és a magyarság között, ne lepjen meg bennünket. Honnan is származtatható e jelenség? Hogy e kérdésre elfogadható válasszal szolgáljunk, le kell merülnünk az emberiség történelmének mélyére, a legutolsó jégkorszak korába, amikor Eurázsia jelentős része több száz méteres, néhol több kilóméteres glaciális jégtakaró alatt volt. A Kárpát-medence azonban sosem tartozott az örök jég birodalmához. Ezt annak a természet által formált, gigantikus védrendszernek köszönhetjük, melyet Kárpátoknak nevezünk. E fiatal lánchegység hegygerincével képes volt föltartóztatni a dél felé terjeszkedő jégtömeget, így hazánk területe mentes volt a jég pusztításaitól. Mivel a medence belseje a föld olyan területeinek egyike, ahol viszonylag keskeny a földkéreg, s így a felszíni rétegek több meleget kapnak a bolygó belsejében dohogó forróságból, a számtalan helyen fölbuzogó hévízforrások áldásos hatásaikkal megkönnyítették a helyi szkíta őslakosság túlélését e nehéz időkben.    

    Az utolsó jégkorszak a Kr. e. 14-12. évezredek tájékán ért véget, amikor a jégtakaró fokozatosan elkezdett észak felé visszahúzódni. Az eljegesedés elindultakor északi irányból a Kárpát-medence felé levándorló rénszarvastenyésztő törzsek, a mai finnugorok ősei a szkíták által lakott Európai Szkítiában, hazánk földjén leltek végül menedéket. Itt hosszantartó ám felszínes kapcsolatot ápoltak a szkíta őslakosokkal, és ez érthető módon a mindennapi élet fogalmaira korlátozódva egy közlekedő alapszókincs kialakulásához vezetett az őslakosok és a jövevények között. Ennek a kapcsolatnak emlékei a ma már csak igen elmosódottan föllelhető szóegyezések. A jégtakaró visszahúzódásának ütemét követve e törzsecskék újra visszavándoroltak észak felé, mindig oda, ahol a rénszarvas jól érezte magát. A magyarság ősei azonban mint európai ősnép helyben maradtak. Ezt ugyancsak alátámasztják a legújabb markergén-kutatások. E kutatások kimutatták, hogy a magyarokra 60%-os gyakorisággal jellemző EU 19-es markergén már 35-40.000 éve jelen van a Kárpát-medencében. (Science folyóirat, USA 2000. novemberi száma, Az európai népek származása és betelepedése)   

    A mi őseink lehettek azok a görög félsziget és archipelág felől „hyperboreusz”-inak, azaz az északi szélen túl örök tavaszban élőnek tűnő népek, akik Hérodotosz írásaiban ezt a nevet viselik. Az ő örökösei vagyunk mi, ma élő magyarok, akik nem estünk áldozatul egy szemita vallásnak, az ellentmondást nem tűrő és fanatikus Iszlám tanainak, mely valláshoz ha egy nép csatlakozott, ez egyet jelentett a saját kultúra elvesztésével. Közép-Ázsiában élő rokonainknak sajnos ez a sors jutott, ám az utóbbi időben mintha közöttük is észlelhetőek lennének az ébredezés jelei és a turáni-szkíta öntudat újraéledése. Indiában például kb. 200  millió ember vallja magát hun leszármazottnak, az indo-szkíták utódai, Buddha népe és a Kr. u. az V. évszázadban Észak-Nyugat-Indiát elfoglaló fehér hunok (hephtaliták) származékai. A leginkább a szikek ébredeznek e téren (15 milliónyian vannak), akik nevük hangzása alapján is szkíta utódnép.  

    E témával kapcsolatban nem hagyhatjuk említés nélkül Prof. Grover S. Krantz2 nevét, aki az Egyesült Államokban dolgozta ki a geográfiai lingvisztika módszerét. Elméletének alapgondolata, hogy egy nép jelenleg beszélt nyelve alapján pontos és sokatmondó információk nyerhetők e nép származásának, korábbi tartózkodási helyeinek tekintetében. A nyelvből pontosan kiolvashatóak tehát egy hajdani tartózkodási hely akkori klimatikus viszonyai, földrajzi adottságai és az ott egyes korszakokban jelenlévő állatvilág és növénytakaró jellegzetességei, melyekről a szókincs gazdag információkat hordoz .   

    Professzor Krantz népünkről kimutatta, hogy ahhoz, hogy a magyarság mai nyelvét beszélni tudja, szükséges volt legalább egy részének folyamatosan legalább 8.000 éve a Kárpát-medencében jelen lennie különböző elnevezésű népek formájában (Agathyrszök, Szarmaták, Massagéták, Szkíták, Jazigok, Daha-Dákok, Hunok, Székelyek, Avarok, Magyarok).   

    Summa summarum: Nem mi jöttünk észak-keletről, hiszen mi Európa ősnépeként mindig is itt tartózkodtunk, hanem a jégtakaró terjeszkedésének nyomására a ma finnugornak nevezett néptöredékek ősei menekültek hozzánk, itt átvettek rengeteg szót és nyelvtani elemet tőlünk, s majd amikor véget ért a jégkorszak, lassanként visszahúzódtak eredeti, átmenetileg jéggel fedett szállásterületeikre.   

    Kárpát-medencei ősi jelenlétünknek korai bizonyítékai azok az Erdély területén a sors iróniájából pont egy Vlassa nevű román régész által Alsó-Tatárlaka (románul: Tartaria) falunál talált feliratos ún. tatárlakai amulettek3 a Kr. e. V. évezredből, az Erdélyben, a Maros folyó mentén virágzó Vinca-Tordos kultúra idejéből, melyeken rovásírásunk egyes jelei is láthatóak már és megegyeznek a Mezopotámiában, sumér földön egy évezreddel később megjelent, az ékírást megelőző sumér írásjelekkel. A betűírásos ős-ABC minden bizonnyal a Kárpát-medencében élő szkíta őseink szellemi vívmánya. Ebből a jelrendszerből fejlődtek ki később a magyar rovásírás több, mint 40 jelénél jóval kevesebb betűből álló, egyéb betűírásos rendszerek, így az általánosan elterjedt latin ABC, de az ógörög alphabét is, mely etruszk ill. pelazg közvetítéssel jött létre. (Lásd e témában Varga Csaba Jel, jel, jel avagy az ABC 30.000 éves története című és egyéb könyveit e témában.)

 tatárlakai amulettek

Különös figyelmet érdemel a kör alakú, négy mezőre osztott amulett, amelyen világosan felismerhető három betű rovásírásunkból: a gy, az ny, és a z.

A székely-magyar rovásírás jelrendszere  

     A tarthatatlan és magyarellenes finnugor származási elmélet máris két nyomós okból túlhaladott:

    Először: A fent részletesen ecsetelt történelmi és nyelvészeti tények bizonyító súlya miatt.    

    Másodszor: Az éppenúgy nem elhanyagolható, a népi emlékezetben máig jelenlévő hagyomány finnugor származásnak ellentmondó tartalmai miatt, melyek, mint említettük, a népi hagyományban, a mítoszokban, legendákban, népmesékben, eredetmondákban és az írott krónikai hagyatékban vannak jelen.

     Nem lehet elfogadható gyakorlat az, hogy idegen, hódító hatalmak határozzák meg azt, kik vagyunk, honnan jöttünk és mi lesz velünk, és mindezt úgy, hogy az áltudományosság leple alatt világszerte rosszindulatú rágalmakat és hazugságokat terjesszenek rólunk!

2.  A turáni népek és kultúra jelenléte a neolitikumtól (újkőkortól) az ókor végéig a Földközi-tenger medencéjében és Mezopotámiában

    Az előző fejezetben megtudtuk, hogy a finnugor származáselmélet világszerte történt elterjesztése egy magyargyűlölő, idegen dinasztia számlájára írandó, mely csak és kizárólag saját családjának szűklátókörű érdekeit volt hajlandó figyelembe venni. E légbőlkapott és hipotetikus alapon kiokoskodott teóriának azonban mindenben ellentmond népünk embertani képe és hagyományvilága. Még ma is itt ólálkodnak e fentemlített, szégyenletes família egyes rókalelkű tagjai egy túlontúl átlátszó terv szolgálatában, hogy adandó alkalommal ismét egy Habsburg fejére kerüljön a Szent Korona, ha már az osztrákoknál kitelt egyszer és mindenkorra a becsületük.

    Mielőtt még az indoeurópai népek inváziója a Kr. e. III. évezred elején Ázsiából nyugati irányba elkezdődött volna, kontinensünk egyáltalán nem volt lakatlan. Gordon Childe5, egy szabadgondolkodó a történészek között, erről az időszakról azt írja, hogy a Visztula és az Égei-tenger,  Dél-Franciaország és Közép-Ázsia közötti földrajzi térséget, melynek a Folyamköz (Mezopotámia) is része, egy közös nyelvet beszélő, hatalmas nép lakta. Önkéntelenül is erre a népre gondolok, amikor fölötlik bennem a Teremtés könyvéből ismert legenda a bábeli toronyépítők egynyelvű emberiségéről. A nyelvek összezavarásáról szóló   elbeszélésnek valóságmagjában annak a történelmi eseménynek emlékét fedezhetjük fel,  amikor a Folyamközben a déli sivatag homályából borzasan, szutykosan, agresszív dühvel csordultig telten megjelentek a másnyelvű és barnabőrű nomád  szemita invázorok, „a feketefejűek népe”, hogy sivatagi démon-istenük irígy parancsait követve  véget vessenek a valódi Isten képére és hasonlatosságára, boldogságra  teremtett, nagy tudással megajándékozott,  egynyelvű, az emberi műveltség legmagasabb fokán álló sumér-pelazg-turáni-szkíta emberiség lélegzetelállító fejlődésének.

    A görög-római antik kultúra ennek a nem indoeurópai, nagy népnek köszönheti azt a fundamentumot, melyre egész civilizációjuk épült: a görögök a pelazgoknak, a rómaiak pedig az etruszkoknak. Hérodotosz világosan különbséget tett az újonnan érkezett indoeurópai hellének, dórok és achájok és az égei térség őslakói, a pelazgok és nyelveik között, akik magaskultúrájukkal lerakták a későbbi görögség fénykorának (Athén Periklész korában) alapjait és egy kiforrott, fejlett íráskultúrával rendelkeztek. Ez a nép volt a mínoszi kultúra alapítója is Kréta szigetén.

    Az olasz félszigeten hasonló szerepet játszottak az etruszkok, akiket Massimo Pallottino6,  aki a legjelesebb etruszkológusa volt a XX. századnak, szintén pelazgnak nevezett. Az etruszkok nélkül, akik többek között Róma város alapítói, aligha lettek volna elképzelhetőek a későbbi időkben kifejlődő, lélegzetelállító vívmányaival megbabonázó, dinamikus latin-római művelődés eredményei. A római papi testület még a császárkorban is túlnyomórészt etruszkokból állott. A latin ÁBC kétségtelenül az etruszk írásrendszerből fejlődött ki, mely a legfrissebb kutatások fényében sokkal idősebb a főníciainál. Az etruszk írásjelek pedig  javarészt megegyeznek a magyar rovásírás jeleivel, melyeket hun őseink is használtak mint a szkíta művelődés örökségét.

    Az etruszk és a magyar-székely ÁBC jeleit tüzetesen összehasonlították egymással, és kiderült, hogy a fennmaradt etruszk írásemlékek a magyar olvasásrend szabályai alapján olvashatóak, és magyarul értelmezhető jelentéssel bírnak.7  A már említett olasz Dr. Mario Alieni XXI. század elején megjelent, Ősi kapocs című könyvében egyenesen kijelenti, hogy az etruszkok a mai magyar nyelv egy archaikus változatát beszélték. Egy idézet a könyvből: „Az etruszkok, vagyis a török népnek tartott őskori magyarok, Olaszország megszállóinak születése tehát a bronzkorra tehető. Midőn a kárpát-medencei-dunai terület Európa ipari központjává válik (Barfield), és a magyar fémkohászat virágzásának  csúcspontján megadja a kezdő lökést a magyar terjeszkedésnek.”  Ezen állítás további alátámasztására idézzünk egy évezredekkel korábbi szöveget Xenophontól: „Az özönvíz óta Európában a szkíták uralkodnak.” Érdekes módon a zsidó történész, Josephus Flavius is segítségünkre siet, amikor ezeket írja: „Magóg és Gomer népei az özönvíz óta itt voltak. Hispániától a Tanais (Don) folyóig terjedt területük. Magóg a róla elnevezett Magarokat alapította, akiket a görögök szkítáknak neveznek.” Ennek az ősi  rokonságnak tényét az is aláhúzza, hogy az etruszkok, mielőtt a mai Közép-Itália (Umbria, Toscana) területére költöztek, a kárpát-medencei, duna-balkáni térségben éltek. Ez a ma már megdönthetetlen történelmi igazság is megsemmisítő módon cáfolja a finnugristák azon kijelentését, hogy népünk ősei az etruszk-magyar együttélés idején szerintük  az észak-szibéria-i tajga ködös és hideg bozótjaiban tanyáztak.

    Gordon Childe hatalmas és egy nyelvet beszélő népe az indoeurópaiak és a szemiták  megjelenése előtt az európai térségen kívül Mezopotámiát és a Kaszpi-Aral Mediterráneumot is uralmuk alatt tartották. Minden valószínűség szerint fennállhattak az egyes nemzetcsoportokat egymástól elválasztó nagy távolságok miatt kisebb-nagyobb nyelvjárási különbözőségek az akkori szkíta-pelaszg-sumér-hungar8 ősnép nyelvében.

    Dél-keleti legfontosabb területe e népnek Mezopotámia volt, a legendás Folyam-köz, mely terület az özönvíz előtt is proto-sumérok által volt benépesítve (az Al-Ubaid kultúra). Nippur sumér városállam romjai alatt rábukkantak a régészek olyan ékírásos táblácskákra, melyek a vízözön előtti királyok listáját valamint a kataklizma előtt létezett városok neveit tartalmazzák. Ilyen városok voltak tk.: Eridu, Bad-Tibirra, Sippár, Suruppak stb. E városok maradványait is megtalálták egy vastag iszapréteg alatt, mely egyben az özönvíz megtörténtét bizonyítja.

    A katasztrófa alatt elnéptelenedett országnak az északabbra és észak-keleten élő, azonos kultúrával, fajisággal és nyelvvel rendelkező testvérnépek siettek segítségére. Ők népesítették be újra a Tigris és Eufrátesz közét. Az új-sumérok kultúrateremtő és civilizáló zsenialitását, mely mind szellemi-kultikus, mind materiális vonatkozásban a későbbi, már az indoeurópai-szemita invázió népeinek letelepedése után létrejött  magaskultúrák megszületését egyáltalán lehetővé tette, alaposan ismerjük. A sumér eredetű kultúrkincsek hosszú listájáról néhányat: az írás feltalálása, az asztrológiai rendszer alapjainak lefektetése és kifejlesztése a kozmoszról és annak földi hatásairól alkotott mély és ősi tudás alapján, a naptári rendszer kialakítása, a hatos számrendszer kidolgozása, mely időmérésünkhöz szolgáltatja mind a mai napig az alapokat, a torony- és istenhegy(piramis-zikkurat)-építés technológiájának és misztikus szimbólumrendszerének megteremtése, a városállamok közigazgatási egységeiben folyó életforma kialakítása, az istenkirályság intézményének bevezetése, a városfalépítés (Gilgamesh!), az öntözőcsatornás mezőgazdaság létrehozatala, a Főisten Szent Háromságban való tisztelete, az Isten igazi természetéről kialakított pontos ismeret, a rokon szkíta testvérnépekkel közösen a hátasló háziasítása, a kerék valamint a fazekaskorong föltalálása,  stb. stb.

Balra: egy Úr városában feltárt zikkurat romjai  Jobbra: egy zikkurat rekonstrukciós rajza

    Végülis ha a zsidóságot a Kr. e. VI. században (Kr. e. 597-538.) az asszírok nem hurcolják  el Babylonba, az Ószövetség nem lenne mai formájában és tartalmával elképzelhető, ha az ún. babyloni fogságban tartózkodó zsidóság Istenről kialakított ismereteit és fogalmait ebből az ősi forrásból nem bővítette és gazdagította volna. Ez a kultúrakeveredés az oka annak a szembetűnő anarchiának, mely az ókori zsidó iratokban végig tetten érhető, hogy két istenkép keveredik egymással és hozza zavarba és téveszti meg az embert e könyvet lapozgatva: a héberek eredetileg imádott, haragvó, vérszomjas, féltékeny és szűkkeblű törzsi Jehovája és egy jóságos, teremtményeinek sorsát atyai jósággal figyelő, gondviselő Isten, Éli, Élohím, a Babylonból importált, valódi Isten, kinek neve a sumér-magyar él igéből származik, és Istennek legalapvetőbb, alaptermészetéhez tartozó vonását fejezi ki, azt hogy Ő az, aki a létezés teljességét birtokolja, tehát él-Él. A Mezopotámiában a Kr. e. harmadik évezred második felében lezajlott szemita hatalomátvétel után is a vallási kultusz szent nyelveként a sumér nyelvet használták az akkádok és utódaik! Így érthető, hogy bizonyos mitológiai neveket is átvettek az őslakosok nyelvéből. Így került aztán át a  zsidó iratokba ez az istennév. Innen az ún. jahvista és elohista iratok furcsa kettőssége és a két teremtéstörténet. A zsidóság és velük együtt az emberiség tragédiája, hogy Jákob utódai mind a mai napig Jahvét követik és vezető rétegük az ő szellemében él és cselekszik. Itt a Talmudból sugárzó, emberiségellenes, rasszista tévelygés eszmei gyökere. Minden további mentegetőzés zsidó oldalról  csak a porhintést és a lényeg elkendőzését szolgálja.

    Miután a pusztító áradat hullámai lassanként visszahúzódtak, elkezdődhetett az élet újbóli normalizálódása, az elnéptelenedett területek etnikai föltöltődése az ázsiai (Tarim-medence, Kászpi-Aral-Mediterráneum) és az európai szkítiákból (Kárpát-medence). Az új élet Kish városában kezdődött, amikor „az ár után a földi uralom ismét az égből küldetett le”, ahogy a sumér krónikás följegyezte. Melyik nép tehát, ha egyáltalán létezik ilyen, Isten igazi „választott népe”? Ezt követte Kr. e. 2800 körül az I. dinasztia Uruk városában, ahol a legendás Gilgamesh (Galgamács) is uralkodott.

       

lra: Gilgamesh, Uruk királya, „kétharmadban isten, egyharmadban ember”, aki a hagyomány szerint 123 évig uralkodott  Jobbra: Eredeti ékírásos tábla a Gilgamesh-eposz egy részletével        

    Majd az ún. Djemet-Nasr periódus következett, mely után a sumér városállamok vezető hatalmává Úr városa avanzsált. A szemita népek mezopotámiai jelenléte növekedésének logikus következményeként Kr. e. 2350 tájékán I. Szárgon (vagy I. Sarukkin) akkád dinasztiaalapító uralkodó uralmával Aggade városában megalakult az első szemita birodalom, Akkád. Ettől kezdve a Folyamköz története nem egyéb mint Sumér és Akkád, tehát a turániak és szemiták között dúló állandó háborúságok láncolata. Az egyetemes üdvtörténet szempontjából fontos megemlíteni az úri harmadik dinasztia (Kr. e. 2047-1939.) előtti időben Lagashban uralkodó kimagasló pap-királyt,  Gudeát (Kr. e. cca. 2141-2122.), akiről feljegyezték, hogy mindenben az Isten parancsainak igyekezett eleget tenni, a béke fejedelmeként, a sumér tradíciók felelevenítőjeként és nagyszabású szakrális építkezések kezdeményezőjeként emlékezett meg róla a sumér utókor.

Három szoborábrázolás a szentéletű lagashi uralkodóról, Gudeáról, aki a középső ábrázoláson az Élet Vizét tartalmazó korsót tartja

                  

    Az első szemita birodalom alapítójának története, aki több, mint egy évezreddel korábban élt Mózesnél, kísértetiesen hasonlít a héberek törvényhozójának az Ószövetségből ismert legendájára, azzal a főbb motívumok terén megegyezik. Szárgon születését is titkolni kellett, Mózesét is. Szárgont is csecsemőként egy folyóvízre bocsátott, szurokkal vízhatlanná tett nádból vagy sásból készült kosárkába tették, akárcsak Mózest. Egy Akki nevű vízhordó és kertész talált rá, amint az Euphratesz vizén sodródott. Nála nevelkedett, mielőtt Kish királyának étekfogója nem lett belőle. Tehát rá is felfigyel a helyi királyi ház, akárcsak Mózesre stb. Nem áll távol az igazságtól, ha kijelentjük, hogy a Kivonulás (Exodus) könyvében olvasható, Mózes koragyermekkorára vonatkozó elbeszélést a babyloni „fogság” zsidósága az asszír-babyloni-akkád forrásanyagból merítette s szőtte bele utólag a bibliai történetbe. Ezt a nézetet olyan jeles, a bibliai tudományokkal foglalkozó tudósok is vallják, mint E. Otto.

Szárgon, a szemiták első folyamközi királya

    Az akkádok uralmának egy, a sumérrel rokon nép, az északi hegyekből déli irányba terjeszkedő kuti vagy guthi nép vetett véget. Téves tehát annak a hamis benyomásnak a sulykolása, hogy a sumér mintára létrehozott szemita városállamok keletkezése és átmeneti katonai sikerei a sumér nép kultúrájának és jelenlétének a teljes megszűnéséhez vezettek  volna. Szó sincs erről!

Az özönvíz utáni Mezopotámia fontosabb városai

    Az akkád korszakot követte a sumér városállamok újabb reneszánsza, melynek legkiemelkedőbb uralkodója volt Gudea, akivel már futólag megismerkedtünk. Az ezutáni idők legjelentősebb hatalmi koncentrációja Úr városában  összpontosult, ahol a sumér Ur-Nammu király (vita tárgya, hogy Kr. e. 2112-2095. vagy 2048-2031. uralkodott-e) megalapította a harmadik úri dinasztiát. Birodalmához csatolta Eridu, Larsza, Adab és Nippur sumér városállamokat, sőt akkád területeket is meghódított. Az ő nevéhez, és nem a szemita Hammurápiéhoz fűződik az általunk ismert legrégibb törvénygyűjtemény, az ún. Ur-Nammu Codex a Kr. e. 2100  körüli időkből.

    Midőn Hammurápi (Kr. e. 1728-1686., a 6. király az első babyloni dinasztiában) Babylonja (Bab-Ili) már elég erősnek érezte magát, „a jó királyok uralma”, ahogyan a sumér krónikás tudósít, újra „véget ért”.

A fotó a híres Hammurápi-féle dioritból készült sztélét ábrázolja, melyre babyloni nyelven, de sumér ékírással vannak fölvésve az egyes törvényrendeletek. A kőoszlop tetején maga Hammurápi látható, amint Samastól, a babyloni Napistentől átveszi a teljhatalmat.

    Amikor Babylon hatalma hanyatlóban volt, az asszírok föllépéséig a szemita uralmat a sumérokkal szintén rokon, nem indoeurópai, hanem ragozó nyelvet beszélő (Wikipédia Lexikon) kassiták söprik el a Folyamközben Kr. e. 1550. körül.

        A Kr. e. 1800 és 1600 táján egy újabb szemita bevándorlási hullám éri el Mezopotámiát. A később hébernek nevezett etnikum ekkor tűnik föl először az írásos feljegyzésekben habiru név alatt. A sumérok e nomádokat Lu-sa-gaz – nak nevezik, ami annyit jelent, mint hálóval gyilkoló gonosztevő (gaz-ember).   

    Ezt követően szemita oldalról újabb revans következik. A szemita asszírok, akiknek ősei a tudomány mai állása szerint Kr. e. 2300-tól jelen vannak e térségben, a történelem porondjára lépnek. Ez az agresszivitásáról és kegyetlenkedéseiről hírhedt szemita nép eredetileg a Felső-Tigris környéki Asszúr városállamából származtatható, amint népelnevezésük is ezt világosan mutatja. Eredetileg az akkád nyelv egy nyelvjárását beszélték, később azonban nyelvcsere útján az arámi nyelv terjed el közöttük. Hatalmuk első csúcsán a Kr. e. 1500 és 1100 között  sorra megtámadják és elfoglalják a virágzó sumér városállamokat. Az őslakosok följegyzéseiből tudjuk, hogy Úr városában például földig rombolják az ősi szentélyt, a városkapuk előtt pedig gúlákba rakják az ártatlanul lemészárolt őslakosok levágott fejeit. E „dicső” tetteikre oly büszkék voltak e kegyetlen barbárok, hogy meg is örökítették e jelenetet az ún. Balavati-kapukon dombormű formájában.   

    Az őslakos sumérok közül számosan északi, észak-nyugati irányban menekülnek ekkor a mészárlások elől a hegyekben lakó testvérnépekhez, és többek között megalapítják a kisázsiai Van-tó körüli területeken a Káld Királyságot. A menekülők másik csoportja a Kaukázusba települ át, ahol a mai Örményország területén és az attól valamivel délebbre eső térségben az Urmia-tó körül mint az Urartu tartományát benépesítő hurriták váltak híressé. Ennek írásos nyomai is maradtak ránk. A III. úri dinasztia utolsó királyának, Ibi-szín-nek tulajdonítják azt a Siratóéneket, melyben ez is elhangzik: „Gyönyörű városainkat elpusztítják és az ősi nép menekül a hegyek közé.” A hegyek közé, ahol olyan árulkodó nevű városállamokat is alapítanak, mint például Árpád és Ebla.

    Kr. e. 612-ben a hurritákból és médekből álló katonai szövetségnek a ninivei ütközetben sikerül megtörnie az asszírok egyeduralmát, hogy a régi rendet visszaállítsák. Babylon lesz az Új-Káldeusok fővárosa. A médektől (mat-mada-iak) származtatja Plinius a szarmatákat (egy szkíta nép), Hérodotosz pedig szkítákként írja le őket (Her. CXVI-CXVII.). Ugyancsak ő jegyezte fel róluk, hogy „a mágusok képezik a hét méd törzs egyikét”, akik a perzsa királyi hercegeket nevelik.

    A Folyamköz történetének újabb fejezetében az eddig csak szórványosan jelen lévő árja rassz, a perzsák is kiterjesztik nyugati, dél-nyugati irányban hatalmukat. II. Nagy Kürosz (óperzsául Kurus, Kr. e. 590-530. élt, 559-530. uralkodott) először meghódítja és országához csatolja a Méd Birodalmat, majd diadalt arat Lüdia és az Újbabyloni Birodalom felett. Ő az ún. Achemenida-dinasztia korai tagja, a Perzsa Birodalom megalapítója. Szinte minden hadjáratából mint diadalittas győző érkezett haza. Egyetlen alkalommal szenvedett megsemmisítő vereséget, éspedig a szkíta masszagéták ellen a Szir-Darja folyó mellett. Fiát, II. Kambüszészt hozzá méltó utód követte a trónon, I. Nagy Dareiosz, a mesés gazdagságáról legendás hírű Dárius király (Kr. e. 522-486. élt, 558-486. uralkodott), a Bibliában Ahasvérus név alatt megörökített uralkodó.

I. Nagy Dareiosz ábrázolása egy görög vázán

    I. Nagy Dareios a perzsa államrend nagy megreformálójaként (satrapia-rendszer) és Susa, a régi központ mellett az új perzsa főváros, Persepolis alapítójaként, újabb területek meghódítójaként és a példás vallási türelem mintapéldájaként vonult be a történelembe. Hódításai során több alkalommal kudarcot is szenvedett, pl. Görögországban, Marathónnál Kr. e. 490-ben, majd még uralkodása idején a fia, Xerxes vezette hadjárat során a thermopülei tengerszorosban Kr. e. 480-ban. Neki is, akár Nagy Kürosznak beletörött a bicskája a szkíták megtámadásába is, ugyanis amikor Kr. e. 513-ban megtámadta az európai szkítákat, akik a fölperzselt föld taktikáját alkalmazták a perzsákkal szemben, s ha nem fordulnak vissza, serege nagyrésze éhen halt volna. Ő engedélyezte a Palesztínába visszatért zsidóknak egy Nagy Kürosz hozta rendelet alapján, hogy újra fölépítsék a jeruzsálemi templomot.

        Az indoeurópai történelemírás faji megfontolások alapján (a perzsák árják!) e nem túl hosszú perzsa időszaknak tendenciózusan túl nagy jelentőséget tulajdonít, mint ahogy a Nagy Sándorral összefüggő eseményeknek is (a görögök pedig indoeurópaiak!), pedig ez csak egy viszonylag rövid, bár kétségtelenül dicsőséges epizód volt Mezopotámia roppant mélységű történelmében.

    Az Arisztotelész kezei alatt nevelkedett makedón Nagy Sándor (Alexander, Kr. e. 356-323.) rablóhadjáratait követően, aki hódításaival véget vetett a perzsa achemenida dinasztia  nagyhatalmi uralmának, minden tekintetben új korszak vette kezdetét a mezopotámiai térségben: megjelennek a Szkítiából dél felé terjeszkedő, és uralmukat a Földközi-tenger és India között egy fél évezredig fenntartani képes turáni Pártusok (Kr. e. 256 - Kr. u. 226.), a Római Birodalom legrettegettebb ellenségei, akik egyedüli hatalomként, és nem csak katonai téren, Róma egyetlen méltó vetélytársai voltak. Ha a pártusok fél évezreden keresztül nem akadályozták volna meg az embertelenségen és kegyetlenségen alapuló római hatalmat ama törekvésében, hogy a kincses Kelet álmodó magaskultúráit lerohanják, az emberiség történelme egészen máshogyan alakult volna, oly módon, amely nem sok jót jelentett volna a világnak. Míg mi, magyarok a keresztény Nyugat védőbástyájaként saját testünkkel tartóztattuk fel a keletről érkező hódító hadakat, addig egy jó évezreddel korábban a pártusok voltak azok, akik az ellenkező irányból, a nyugati barbárság további expanzióját hiúsították meg. Úgy látszik, nekünk már az ókorban is ezt az önfeláldozó,  jézusi sorsot szánta a Teremtő.

    Az európai ősnéppel kapcsolatos gondolatok ily módon történt lejegyzésére és a mezopotámiai ókor történetének vázlatos bemutatására csak azért volt szükség, hogy a nekik  kijáró történeti perspektíva fényében érzékeltessük a turáni népek Folyamközben való jelenlétének folyamatosságát, különös tekintettel a pártusokra, akik a fent vázolt történelmi ívben témánk összefüggésében -, mint látni fogjuk -  különös szerepet játszanak9.

3. A pártusok és a történelmi magyarság kialakulása

    Léteznek a nyugati történetírásban oly népek (sumérok, szkíták, pártusok, hunok stb.), akik bár az emberi civilizáció kibontakozásában alapvető, meghatározó és tagadhatatlan érdemekkel rendelkeznek, mégis áldozatául esnek egy olyan felettébb megkérdőjelezendő törekvésnek, mely e nem indoeurópai nemzeteket a dicsőség megkaparintása érdekében minden áron indoeurópaizálni igyekszik, vagy egyszerűen kijelentik róluk, hogy eredetük homályba vész és nyelvük ismeretlen.

    A pártusok eklatáns példái ennek a csalafinta jelenségnek. Az antik szerzők (Strabon, Justinus, Xenophon, Ptolomaeus stb.) arcátlan ignorálásával azt hirdetik róluk, hogy egyike a hellenizált népeknek vagy azt írják velük összefüggésben, hogy a pártus nemzet egy „a perzsa népek” (?!) közül.

    J. Pijoan10, a kiváló művészettörténész nem tartozik ezek közé. Ő a következőképpen mutatja be a pártusokat: „Dáriusz és Sándor utódainak igen sok fáradságába és erőlködésébe került Ázsiában az aquemenida királyok hatalmát fenntartani. ... Az utolsó aquemenida királyok már képtelenek voltak az uralkodásra. Az Antiocos és Szeleukida uralkodók valamivel jobbaknak mutatkoztak, de ahelyett, hogy igyekeztek volna „ázsiaiakká” válni Susa és Babylon székhelyekkel – mint Sándor utódai – Antiochiában laktak és semmi más ambíciójuk nem volt, mint hogy Szíria uralkodói legyenek.

    Az első elkülönülésre való törekvés Bactriában mutatkozott. A két hatalom között – Szíria és Bactria közé – mint egy ék csúszott be a pártus hatalom a Káspi-tenger keleti oldalán fekvő hegyekből.

    A Pártus Birodalom határául Augusztusz római császár ismerte el véglegesen az Euphráteszt, és ugyanő ajánlotta utódainak, hogy ezt a vonalat ne lépjék át.  ... Költők, mint Horacius, amikor valami iszonyú nagy veszélyt akartak bemutatni, a pártusokat említik. De mindenkor elismerték a pártusok lovagiasságát. ... Minden kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy a pártusok keleti lovagok voltak. A sivatag lovagjai. ... Turáni nép voltak.  ... A pártus lovasok félelmetes nyilazók voltak. Vágtató lovakon körbevágtattak a római légiók körül és vágtatva nyilaztak.” (Csontmerevítős visszacsapó reflexíjaikkal egyébként könnyűszerrel átütötték a rómaiak páncélzatát. LP) „Pártus alapítású helység Hatra, az erődített város. A legújabb ásatások azonban napvilágra hozták Kish, Asszúr, Uruk és Babylon pártus építkezéseit és palotáit, és a dél-mezopotámiai ásatásokban a pártus építmények megkapták a megérdemelt figyelmet.

    A pártus művészet termékei egy egészen új stílust mutatnak. A kish-i frízek különleges egyéniségről és fiatal lelkiségről árulkodnak. A gránátalmák, a szőlőfürt- és napraforgóábrázolások művésziek és díszítő komolyságuk csodálatraméltó.

    Asszúr pártus palotájának homlokzatán a hosszú oszlopok egyáltalán nem igyekeznek görögösnek látszani. ... A pártusok öntudatlanul egy teljesen egyéni szépségnek adtak kifejezést, és művészetük megnyilatkozásai hatalmas elképzelések. Domborműveik teljesen laposak, ... és előhírnökei a nagy bizánci díszítőművészetnek.”

    E szövegből is kiderül, hogy a pártus nép a turáni népek nagy fájának egy hajtása volt. Semmiképpen sem lehet őket ravasz csúsztatással az ún. perzsa népek egyikének tekinteni, mégha a perzsák sokáig pártus fennhatóság alatt éltek is.

    Nem árt, ha tudjuk, hogy a pártusok alapító és vezető dinasztiája, az I. Nagy Arszák (Ország, azaz birodalom) alapította Arszakida Dinasztia, mely majdnem 500 éven át biztosította a birodalom élén a koronás főket, nem csak a pártusoknak, hanem az örményeknek, nyugati hunoknak is szakrális uralkodókat adott országaik élére. Ezenkívül a Kelet-Római Birodalom császárai között is szép számmal akadtak olyanok, akik az  Arszakida-ház leszármazottai voltak. A legjelentősebbek közülük: VI. Leó, VII. Bíborbanszületett (Porphyrogenitos) Konstantin, a történészcsászár, II. Romanus, II. Basilius, VIII. Konstantin.  Így már érthető, hogy a pártus művészet ilyen hatalmas mecénások támogatásával könnyűszerrel talált messzeható visszhangra a bizánci egyház kebelén, és továbbfejlődhetett.

    E szöveg szerint is tehát a pártusok nemzetsége – és ezt nem győzzük hangsúlyozni – a turáni szkíta népek hatalmas fájának törzséből nőtt vastag ág, akárcsak a sumérok, hunok, avarok s végül mi, magyarok.

    Akár korai rokonaik, a vízözön utáni sumérok, a pártusok is északról, szkíta területről vándoroltak be a Folyamközbe.

    Saját, eredeti építészeti és művészeti stílussal rendelkező nép voltak, aki magas hőfokú érzékenységgel rendelkezvén újat és eredetit volt képes létrehozni, anélkül azonban, hogy magukkal hozott életstílusát elveszítette volna.

    Az ősszkíta népeket ugyancsak összekötő jellegzetesség, hogy a pártusok is saját írásbeliséggel rendelkeztek. Elsősorban kicserzett állatbőrre írtak, de ismerték a pergament is. Sajnos csak nagyon kevés ilyen írásemlék maradt fenn. Az indoeurópai-árja-szemita utókor alapos munkát végzett a turáni kultúra írásos emlékeinek pusztításában mind Mezopotámiában, mind a hunok birodalmaiban, mind hazánkban. Gondoljunk csak Szent István király idevágó rendeletére, melyet a római egyház nyomására foganatosított, miszerint a szkíta (szittya) írással följegyzett írott emlékeinket meg kell semmisíteni. Remélhetőleg résen voltak táltos papjaink, és a legfontosabbakat olyan búvóhelyekre vitték, ahol átvészelhették történelmünk vérzivatarait. A sumér agyagtáblácskáknak, és így velük együtt végső soron nekünk is, nagyobb szerencséjük volt. A puskaporszáraz sivatagi homok konzerválta őket, ezeket a magas hőmérsékletet jól viselő, magas hőfokon kiégetett agyagtáblácskákat. Ha eredeti rovásírásos emlékeink  a megfelelő időben felbukkannak majd, a kultúrsokk legalább akkora lesz, mint amekkora a sumér Proto-Biblia megtalálása és megfejtése idején a zsidókeresztény világ számára volt, bár a tények elhallgatásának taktikáját ez esetben is nagy sikerrel alkalmazzák. Igyekeznek a zsidó iratok nem eredeti, hanem más kultúrákból történt eltulajdonított voltát nem tudomásul venni. Hogy ez csak ideig-óráig működő, túlhaladott és értelmetlen struccpolitika, igyekszem ezzel az írással is nyilvánvalóvá tenni.

    A pártus uralom alatt több sumér városállam új virágzásnak indul. Az új urak nagyszabású építkezésekbe fognak a régi sumér területen is, és az ősi vallási kultusz újraéled.

    Föltűnő, hogy a korabeli szemtanúk által följegyzett, pártusokról szóló beszámolók majdnem szó szerint megegyeznek a magyarokkal kapcsolatos, későbbi tudósításokkal.

    Ezek közé tartozik a kortárs Justinusnak azon megállapítása, hogy a pártusok szinte sohasem szálltak le a lóról. Legfontosabb megbeszéléseiket, tanácskozásaikat nyeregben ülve tartották. Szinte szóról-szóra ugyanezt a magyarokról is följegyezték néhány évszázaddal később.   

    A pártusok, akárcsak honvisszaszerző eleink, rettegett nyilasok voltak, mint az íjfeszítő népek (szkíták, egyesek szerint ez a sagitta = íj szóból ered; sgitta – szgita – szkíta) általában. Hadi taktikájuk a harcmezőn azonos a későbbi magyarságéval. A X. században Nyugat-Európában fölvették a mise könyörgései közé a következő esdeklést: „De sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”, ami magyarul annyit tesz, mint: „A magyarok nyilaitól szabadíts meg minket, Uram!” Nem véletlenül áll nemzetünk a Nyilas (Sagittarius) állatövi csillagkép védelme és hatása alatt, mely galaxisunk, a Tejútrendszer középpontjában foglal helyet. Az ógörög képzetek a hátrafelé nyilazó kentaur képében jelenítették meg e csillagképet.  

     A vérszerződés szokása is mindkét nép, a pártusok és a magyarok körében szélesen  elterjedt szokás volt. Ha két vagy több szerződő fél egy rendkívül fontos ügyben a megállapodásban foglaltak kölcsönös betartására kötelező módon meg akart állapodni egymással vagy egymásnak hűséget kívánt esküdni, akár egyes személyekről, akár tözsekről, népekről volt is szó, a vérszerződéssel éltek. A vérszerződés úgy történt, hogy a szerződő felek egyik alkarjukon késsel fölvágtak egy eret, és a belőle kicsorgó vérből egy keveset egy borral teli szent kehelybe vagy ivókürtbe folyattak. Mialatt ez történt, fölolvasták a szerződés szövegét. Ezt követően a vérrel elegyített borból ittak egy keveset a szerződő felek mintegy vérrel pecsételve meg a szövetséget. Ez az aktus által nem csak kötelezve lettek résztvevő felek a szerződés tartalmának kötelező betartására, hanem testvérekké és barátokká is lettek, akár Jézus és az apostolok az Utolsó Vacsorán. Ez olyannyira ősi szokás volt a szkíta népek körében, hogy már Hérodotosz is részletesen megemlékezik a szkítáról szóló művében ekképen: „Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, majd kissé megszúrják magukat késsel vagy árral, vérüket a borba csepegtetik, majd egy kardot, néhány nyílvesszőt és egy harci bárdot (fokost?) mártanak a keverékbe, miközben imákat mondanak. Végül a két szerződő fél iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az őket követők vezetői is.”

E festmény a magyari népek  IX. sz.-i vérszerződését ábrázolja. Káy Lajos munkája

   

    Mindkét nép 7 vezető népcsoportból állott, akár a médek.

    Mindkét nép zseniális szervezőkészséggel volt megáldva, különös tekintettel a hosszú ideig ( közel egy fél évezredig egy azonos dinasztia vezetése alatt) fennálló, központilag irányított, szakrális birodalmaik fenn- és megtartásának képességére.     

    Ehhez a témához kapcsolódik, amit Prof. Badiny Jós Ferenc, a buenos aires-i jezsuita egyetem sumerológiai tanszékének alapítója és hosszú ideig tanszévezetője, Pater Deimel római tanítványa írt: „A legérdekesebb történelmi tény pedig az, hogy itt, ahol ezerévek óta állandó forradalmak, háborúk és mészárlások dúltak, a pártus 500 év idejében ezen a területen nincs belső viszály, nincs belháború és nincs forradalom, hanem ennek a területnek népe együttesen visel háborút Róma ellen.” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig I. kötet, 142. o.)

    Hogy véletlenen múlott-e avagy egy általunk jelenleg még ismeretlen történelmi törvényszerűségről van-e szó, nem tudom megítélni. Egy azonban bizonyos, hogy még egy szembetűnő párhuzam ismerhető föl a két nép között: A pártus dinasztiaalapítás idejétől számítva majdnem kereken egy fél évezred (Kr. e. 256 - Kr. u. 226.) telik el úgy, hogy ez az időszak az ezredforduló által megközelítőleg – nem matematikai pontossággal – megfeleződik. Ez egy évezreddel később megismétlődik, most már a magyarnak mondott nép esetében: A IX. század második felében Álmos nagykirály alapította dinasztia, mely fiának, Árpádnak nevéről nyerte a későbbi történetírásban elnevezését (Árpád-ház), melyet helyesebben Turul- avagy Jézus-háznak kellene neveznünk, 1301-ig tartott, amikor a fiúutód nélkül maradt III. András királlyal, az Árpádok „utolsó aranyágacskájával”, ahogy egyik krónikánk beszámol erről, kihal a Turul-dinasztia férfiága. Ezt az időszakot mind a pártusok, mind népünk történetében egy ezredforduló „felezi” a félévezredes időszak derekán. A beköszöntő új évezred hajnalán mindkét nép esetében egy-egy üdvtörténeti szempontból kimagasló jelentőségű személy jelenik meg a földi téreken: A pártusoknál a vérükből született Üdvözítő, az Emberfia Jézus, akinek születése alkalmából  királyi ajándékkal pártus mágusok hódoltak, míg nálunk Szent István, az Apostol-király lép trónra a II. keresztény évezred elején. Hogy a koronázás pontosan mikor történt, egyelőre vita tárgya. A legvalószínűbb 1001. Újév vagy Karácsony napja.  Szent István legnagyobb érdeme, miután, hogy a nyugati államokkal való állandó konfrontálódás befejeződjék, népe hagyományos kereszténységét csupán a külsőségekben nyugati mintára átalakította, okos diplomáciai tevékenységével és a központilag irányított, az elrettentésre alapozott katonai politikájával elérte, hogy a magyar kereszténység székhelye ne egy  külföldi központba helyeződjék át (Passauba, Salzburgba vagy Regensburgba), hanem a magyar középkor szakrális fővárosában, Ister-Gamban (Esztergomban) maradjon, ahol majdnem a XIII. század  közepéig, amikoris IV. Béla király Budára helyezi át székhelyét, Magyarország Apostol-királyai uralkodtak.

    Ezt, a világtörténelemben egyedülálló címet csak a Szent Koronával megkoronázott magyar uralkodók viselhették, akiknek e méltóságnak köszönhetően vétójoguk volt pápaválasztáskor. Magyarország koronás királyainak ezenkívül jogukban állt zsinatokat összehívni, püspököket kinevezni és a Róma fölülvizsgálata nélküli szenttéavatásokhoz is joguk volt (invesztitúra-jog). Ez a történelmi tény is jelzi, hogy személyükben élt tovább a mezopotámiai pap-király méltósága, biztosítva ezzel a nimrudi hagyományok továbbélését, folyamatosságát. Hogy az invesztitúra-jog gyakorlásának  milyen fontosságot tulajdonítottak akkoriban, jól mutatja az e kérdésben a pápaság és a német császárság között dúló elkeseredett harc (ld. Canossa-járás).

    Jézust a tényleges történelmi eseményekhez közel álló, korai zsidó írott források is egyértelműen pártusként azonosítják („pártus mágus”, „Nimrud fia”, stb.). Távol áll tőlem, hogy a két említett személyiséget egy szintre hozzam egymással, de az eszmei-tartalmi-időbeli párhuzamok tagadhatatlanok. A magyar krónikás hagyomány szerint a kusita  Nimród (Nimrud), akit az első szótagbani hagzócserével Ménrótnak neveznek (úgy látszik, a Bibliától független, magyar hagyományban ebben a szóalakban élt!), a magyarság ősatyja volt, és királyaink az ő egyenesági leszármazottai, akit a Biblia is nagy tisztelettel a földkerekség első királyaként említ: „Kus nemzette Nimródot. Ő volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a mondás: Nagy vadász az Úr előtt, mint Nimród.” (Teremtés 10./19.) Igen, nagy vadász volt, akárcsak a Csodaszarvas-mondánk  szerint fiai, Hunor és Magor, a hun és a magyar testvérnépek ősatyjai. Nimród a csillagos égbolton is megtalálható

    A görög mitológiából az Orion-mondakör névadójáról, Orionról kapta e csillagkép nevét, aki szintén nagy vadász volt, minden bizonnyal Nimród görög megfelelője. E csillagkép, akár egy valódi vadász, a Kis és Nagy Kutya csillagképektől kísérve a Nagy Göncöl (Göncölszekér, Nagy Medve, Ursus Maior) mellett a legismertebb csillagzat az északi égbolton. A csillagos égen Nimrud (Orion) a Bikával (Taurus) küzd, míg kutyái a Nyulat (Lepus) és az Egyszarvút (Monoceros, Unicornis) üldözik. Nimrud alakja azzal, hogy meg kell küzdenie a Bikával, összekapcsolódik az uruki papkirály, Gilgamesh (Galgamács) személyével. A róla szóló eposzban egy rész arról szól, hogy a megsértett Innana-Istár istennő egy égi bikát küld a király megsemmisítésére, akivel végülis sikerül elbánnia.  Az Orion neve a sumér-akkád Uru-anna, azaz Mennyei Fény jelentésű csillagzat nevének elgörögösített változata.

    Ma már kultúrtörténeti közhelynek számít, hogy a görög mitológia olyan kulcsfigurái, mint pl. Heraklész vagy  Dionüszosz, de a kultúrhérosz Prométheusz és az amazonok mondája valamint Pán, az árkádiai pásztoristen is a szkíták ősemlékezetéből átvett mitológiai alakok. Pán fiáról, Krotuszról azt állítja a görög hagyomány, hogy ő találta föl az íjat, tehát személye minden bizonnyal az íjfeszítő népekkel szoros kapcsolatban kellett hogy álljon. Prométheuszt földrajzilag is a szkíta tájak közvetlen közelébe helyezi története: büntetésképpen azért, mert az embereket részesítette a mennyei tűz (értsd: tudás, bölcsesség) adományában, a Kaukázus egy sziklájához láncolták, ahol minden nap egy saskeselyű kiszakított a májából egy darabot, mely halhatatlan lényének köszönhetően mindig újranőtt, ezzel tetézve szenvedéseit. A görögök kentaurja is a partmenti hellén városlakók szemében látszólag a lóról sosem leszálló, szinte azzal egybenőtt szkíta lovas harcos alakját örökítette meg. A zsidó rabbinikus irodalom pedig igen tanulságosan imígyen ír a Nimród-csillagképről: „Az Orion Nimrud égi köteléke a Jehova elleni forradalomban.” Miképpen lehet egy csillagképről egy modern ember szemében ilyen képtelenségnek tűnőt állítani? Erre nagyonis kézenfekvő a magyarázat. Ez a kijelentés a képes beszéd szemléltető erejével ugyanis sok mindent elárul népünk és a zsidóság, illetve a szemita népek közötti viszonyulásról. E témakör nálamnál sokkal avatottabb képviselője, a pécsi Várkonyi Nándor adja meg a fenti kérdésre a választ: „Az égitestek emberfölötti, világépítő képességekkel rendelkeznek, isteni, szellemi tulajdonságok elevenülnek meg bennük, azaz isteni lényegek látható formái, szimbólumai, esetleg lakhelyei. Ezeket nevezte a régi ember a csillagok és bolygók géniuszainak, szellemeinek, kormányzóinak, védelmezőinek, őrzőinek stb. És a hatásokat, amiket a Földre bocsájtanak, kiküldötteknek, közvetítőknek, végrehajtóknak, ...  kisebb isteneknek, isten fiainak, angyaloknak és még száz néven nevezett lényeknek. Felismerte, hogy az égitestek nem öncélúan és haszontalanul bolyonganak az űrben, hanem sokféle lényeknek otthonai és kiinduló helyei (sokféle erőnek csomó- és kisugárzó pontjai, mondjuk mi).  Más szavakkal: minden égitest egy-egy isten temploma, az egyes istenek pedig az Isten templomai.” (Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom, 559-560. o.; Széphalom Könyvműhely kiadása, 1994.)

    Most, e kis kultúrtörténeti-mitológiai-csillagászati elkalandozás után azonban térjünk vissza voltaképpeni témánkhoz, a pártus-magyar nép történetéhez. Miután a római hatalomnak perzsa segítséggel sikerült a szkítatérítő apostoloknak köszönhetően már az I. században megkeresztelkedett, nem zsidókeresztény pártusokat  a III. század húszas éveiben legyőznie, folytatódott a szkíta népek e térségben régóta tartó észak-déli irányú pulzálása, ez esetben északi irányba. Ekkor pusztítják el a perzsák a pártus birodalom jellegzetesen koncentrikus alaprajzú 360 szkíta-keresztény „kerek”-templomát. A pártus-szabír-kaukázusi templomépítés e típusának egyébként igen sok példáját találhatjuk meg hazánkban is (Kallósd, Szent Anna templom, Zala megye; Öskü, Veszprém megye; Székelyudvarhely, Erdély; Székesfehérvár, Fejér megye; Nagytótlak, Szent Miklós templom, egykor Zala megye, ma Szlovénia; Kissikátor, Szent Miklós templom, Borsod-Abaúj-Zemplén megye; Székelyszentlélek, Erdély stb.)

         &nb sp;       

Nagytótlak              &nb sp;                   ;          Székelyudvarhely

    Hogy mentsék a menthetőt, a pártusok visszahúzódtak táltos-máguspapjaikkal együtt a Kaukázus hegyei közé. Badiny a következő látleletet adja az ezt közvetlenül megelőző idők vallási helyzetéről11: „Ekkor már a mágus papság két részre oszlott. Zarathusztrát nem követték a médiai mágusok, akik a babilóni vallási örökséget vitték tovább, és az Ég Királynőjének, Anahitának, valamint szent fiának, a Napistennek, MITRÁ-nak a tiszteletét tették a vallási szemlélet középpontjába.

    Amikor a mi Urunk Jézus Krisztus megszületett, az Anahita-Mitrakövető mágusok és a Zend-Aveszta mazdeistái csaknem 500 éve követik saját vallásukat és ebből éppen 263 évet a pártus uralomban töltenek el. Az Anahita-Mitra vallás megtisztul a Szűzanya fiának – Jézusnak – földreszállásával s Jézus keresztrefeszítésének évszázadában már nem áldoznak Mitrának, hanem Jézusnak. Ez a vallás nem kereszténység (a szó mai értelmében LP), hanem az ősvallásnak megtisztulása a Szűzanya fiával, Jézussal, a Napistennel, aki a „napból lett és oda tért vissza”.” (Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gamig; 159-160. o.; II. kiadás; Orient Press Kft. 1995.)

    Ez volt az etnikailag több komponensből összetevődő, történelmi magyarság születésének órája. Ami azonban közös volt a későbbi magyarságot alkotó, Álmos nagykirály uralma alatt egyesült, különböző népek között, az az, hogy mindegyikük a turáni szkíta örökséget hordozták génjeikben és kultúrájukban, a föld legősibb népének, a szkítáknak  örökségét. Az pedig tudvalévő, hogy mind a szkíta, mind később a hun elnevezés a hasonló kultúrával, fajisággal és hagyományvilággal rendelkező ún. íjfeszítő népek gyűjtőfogalma. Hogy pártus őseink valóban turáni eredetű nép voltak, azt az is hitelesíti, hogy míg a perzsák északi szkíta szomszédaikkal, a masszagétákkal, szakákkal, hunokkal ősidők óta  állandóan (általában vesztes) háborúkat vívtak, addig a pártusok sosem indítottak hadjáratot ezen északabbra lakó népek ellen.12 Vajon miért? Mert senki sem szereti saját vérét ontani.

    Római írott források (Procopius, Priscus) félreérthetetlenül megállapítják, hogy a hephtaliták már ősidők óta a perzsák szomszédai. „Nec vero vagantur Ephtalitae palanturve caeterorum more Hunnorum, sed fixas jam inde antiquitis in regione benigna sedes retinent.” (Procopius: De bello Persico)

    A magyarság legnagyobb népi alkotóelemét adó szabír-szavárd Megyer (magyar) nemzetség etnikailag nézve az északi irányba visszahúzódó pártusok utódaiból és az e térségben már régóta jelenlévő fehér hunok (hephtaliták) leszármazottaiból áll. E két népesség alapította a kaukázusi Magyarországot, Szabíriát vagy Szubartut. A mai Örményország, Grúzia és a tőlük valamivel délebbre fekvő területen terült el ez az ország, melynek lakóit a különböző források tanúsága szerint subarnak, szabírnak vagy szavárdnak nevezték. Magyarországi településneveink több helyen is megőrizték ennek a magyarságon belül vezető népcsoportnak a nevét. Csak hogy egy példát említsek: szülővárosom, Mohács mellett, tőle néhány kilóméterre fekszik Szabar falucska, gyermekkorom egyik kedves biciglis kirándulóhelye, melyet a székelyek XX. századi betelepülése után kereszteltek át Székelyszabarrá. Az senkit se zavarjon, hogy a v betű helyett e falu nevében a b-t találjuk. Számtalan esetben olvadnak át egymásba e hangzók: a dentolabiális vé és a bilabiális bé. Leggyakrabban idézett példája e hangtani jelenségnek egy görög név metamorfózisa orosz-szláv irányba: az eredeti görög Bazileosz-ból az oroszoknál Vaszilij lett. Szombathely római kori neve, Savaria ugyancsak ezt a hangzóváltozást példázza, és egyben e szkíta népcsoport korai jelenlétét bizonyítja a Kárpát-medencében. A kaukázusi Magyarország valódi meglétét az a tény is alátámasztja, hogy az ottani magyar-szabír uralkodó és Róma között levélváltás történt a XIII. században annak érdekében, hogy magyarul tudó térítő papok érkezzenek az országba. Ezt létező,  authentikus okmányok hitelesítik, melyek a Vatikán birtokában vannak. Árpádházi királyaink is leveleztek a keleten maradt magyarok uralkodóival.

    Kr. u. 950 tájékán magyar nemesemberekből álló delegáció fordult meg a bizánci császári udvarban VII. Bíborbanszületett Konstantin császár vendégeként. Közöttük volt két kimagasló személyiség is, Bulcsú és Tormás, akiket az Arzsakida-leszármazott történész-császár, a „De administrando Imperio” („A birodalom kormányzásáról”) című jeles munka szerzője, hosszan kikérdezett népükről. Tormás többek között arról is beszámolt neki, hogy a Kaukázusban élő magyarokat szomszédaik „savartü asphalü”-ként emlegették, ami annyit jelent, mint „erős szavárdok”13.

    Igen érdekfeszítő, ahogyan az egykori szemtanúk beszámolóikban egymástól teljesen függetlenül, legyenek azok nyugatról, keletről avagy délről valók, hogyan nevezik népünket. Azt ugyanis kizárhatjuk, hogy az arab kereskedő, a perzsa krónikás vagy a mór utazó összebeszéltek volna a bizánci császárral, a római püspökkel, a bajor vagy frank szerzetessel stb. népünk megnevezése terén.

    Vegyünk sorra néhányat ezek közül:

    II. Sylvester pápa valósággal egy kissé túl korán ujjong afölötti örömében, amikor Szent István király a dél-francia kathar és az észak-itáliai patarénus szerzetesek mellett a szkíta uralkodókra oly jellemző vallási tolerancia szellemében a római egyház papjait, szerzeteseit is beengedi országába. Így ír erről az eseményről: „Most már a szkíták hatalmas királya is a miénk.”  Ezzel ugyan kissé elébe sietett őszentsége az eseményeknek, melyek e mohó birtoklási vágyra  keserűen rácáfoltak, ám a fogalmazásmód: „a szkíták hatalmas királya” pontos és találó.

    Későbbi pápák, mint IX. Gergely (XIII. sz.) és V. Urbán (XIV. sz.) pápai bulláikban „királyi szkítáknak” neveznek bennünket.

    A perzsa, arab és bajor évkönyvekben, följegyzésekben igen gyakran egyszerűen pártusokként vagyunk említve. A X. századból származó, germán költői mű, a Modus Ottinc 14 népünkkel kapcsolatban 5-ször használja a pártus elnevezést és csak egyszer illet bennünket a hungarus névvel.

    Regino, prümi apát 908-ban szkítaként azonosítja a magyarságot híres Világkrónikájában.

    Dsajhani (X. sz.), perzsa krónikás följegyzéseiben ezt írja a magyarokról: „A magyarok a törökök egy fajtája.” 15

    A már említett Bíborbanszületett Konstantin császár a „De administrando Imperio” című történeti művében a „turc”, azaz „török” kifejezést használja népünkkel kapcsolatban.

    Ibn Ruszta arab lexiko- és geográfus így nyilatkozott rólunk: „A magyar a turkok egy fajtája, és vezérük húszezer lovassal indul harcba. ... A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Sok szántóföldjük van. ... Ezek a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk selyem brokátból való. Fegyvereik ezüsttel és arannyal vannak kiverve és gyönggyel berakottak.”

    A Derbenti Krónikában ez áll: „Hetven évvel Mohamed születése ( Muhammad Kr. u. 571-ben született; LP) előtt (tehát a 500 körül;  LP) a Kuma folyó mellett a Magarok számtalan népei tűntek föl, kik az északi Tibettel határos vidékekről szállottak Asztrahán síkságára (valószínűleg a hunokat értik alattuk; LP). Itt ketté szakadtak. ... Utóbbiak alapították az észak-kaukázusi Madzsar (Magyar, LP) városát.”   

    Theophylactus (Kr. u. 735 körül) szerint: Hunfajú szabírok laknak a Kaukázusnál.”

    Korenei Mózes örmény történész már az I. évezred első negyedében, 214-ben valódi nevünkön nevezi elődeinket: „Caucasus montes propter Iberian, Albanian versus Caspium Mare pertient. Hae autem gentes plurimae Sarmatiam alteram incolunt: Chasi (Keszi, LP), Baszili, Hunni, Guda-Makari (Kuthi-Magyar, LP), Massageta.”

    Konstantinos Manasses, naupaktoszi görög metropolita 1173-ban így jellemezte népünket: „Féktelenül bátor, leírhatatlan lelkű, független, nem szolga nép, emelt fejű, szabadságszerető, a maga ura. Az örvényes, bővízű Duna fölött lakik.”

   Más történelmi forrásokban a magyarokat minden további nélkül, a legmagátólértetődőbb módon egyszerűen a hunokkal vagy avarokkal azonosítják, és milyen jól teszik, hiszen mind megjelenésünkben, mind sajátos kultúránkban, szokásainkban, nyelvünkben, íráskultúránkban, mind harcászati taktikánkban és fegyverarzenálunk terén mindenben megegyeztünk e két néppel úgy, ahogy az ember általában önmagával azonos szokott lenni. Abban a törekvésben is azonosság mutatható ki, hogy a Kárpát-medence fölötti, mint e népek által örökösi, ősi jogon birtokolt terület fölötti fennhatóságukat minden áron fenn akarták tartani.

    A mai modern európai nyelvekben népünk megnevezésére használt nevek: Ungar, hungarian, hongrois, ungherese stb., de a latin hungarus is egy azonos elnevezésből származnak, népünk egyik jelentős összetevőjének, hun őseinknek, és nem az onoguroknak (on-ogur, tíz-nyíl) nevéből, akik bár szintén belénk olvadtak.

    Jelen tanulmány ezen pontján ildomosnak tartok föltenni egy költői kérdést. Azért költői, mert magában hordja a választ.

    Lehetséges lenne ép elmével föltételezni egy nemzetről, mely a középkorban egy hatalmas, virágzó, központilag irányított és jól szervezett birodalmat megalapítani, vezetni és fenntartani volt képes, és mindezt a nyugati országokban oly gyakran fellépő ún. feudális anarchia hosszantartó jelenléte nélkül, hogy ez a nemzet ezer éven keresztül semmit sem tud az őseiről, vagy amit tud róluk, az nem felel meg a valóságnak, csupán szemenszedett hazugság és nyomorult csalás!? Magyarországon – ahogy Bakay Kornél helyesen állítja – a hunoktól való részbeni leszármazás tudata töretlen és makacsul kitartó hagyomány olyan történelmi időszakokban is, amikor a nyugati országokban a hunokra való tendenciózusan meghamisított emlékezés a hunoknak egykor alárendelt népek körében lidérces, rossz emlékeket hívott elő és diszkriminatívan hatott.

    A bizánci és néhány arab forrásban felbukkanó „turk” elnevezés senkit se vezessen félre. Ennek a kifejezésnek a mai oszmán-szeldzsuk-törökökhöz vajmi kevés köze van vagy csak alig valami. Badiny Jós Ferenc kezünkbe adja e problematika kulcsát, amikor Dr. Érdy Jánost idézi16: „A pártus – vagy ami ugyanaz – „török” nemzeti név a magyar népeknek másik közös és általános elnevezése.”  ...  A következő szövegrészlet viszont már őtőle származik: „Mások a ’turk’ névvel a pártusokat értik. Így Leunclavius János mondja: A ’török’ név héber nyelven ’pártust’ (exul) jelent. (Laoniel Chalcocondylae, Hist. Lib. X. Parisiis, 1650. 1. fol. Pag. 480.) Gilo bíboros ezért mondja tehát: „Nam modo qui Turci, veteri sunt nomine Parthi.” (Edmundi Martens et Ursini Durand: Thesaurus novus Anecdotarum. Lutetiae Parisiorum, 1717, fol. III. col. 217.)” (Badiny J. F.: Káldeától Ister-Gamig, I. kötet, 169-170. o.,)

    Az előző oldalak elolvasása után már mindenkinek föl kellett hogy tűnjön, hogy a korabeli szemtanúk népünkkel kapcsolatos beszámolóiban a finn, ugor vagy finnugor kifejezések még csak véletlen folytán sem fordulnak elő. Ez persze nem csoda, mivel a „finnugor” elnevezés néhány XIX. századi, a Habsburg-ház által pénzelt és támogatott, kisstílű és magyargyűlölő nyárspolgár beteg és lázas agyacskájában született. Ezenkívül az is kiderül e hiteles idézetekből, hogy eleink se barbárok, se nomádok nem voltak, hiszen „sok szántóföldjük” volt (Ibn Ruszta), városokat alapítottak már ősidők óta (pl. Madzsar-Magyar városát; Derbenti Krónika), magasan fejlett kereskedelmi tevékenységet folytattak (Ibn Ruszta), és, amiről e szövegekben nem esik említés, fejlett saját íráskultúrával rendelkeztek (rovásírás).

    E szükséges kitérő után kövessük tovább a történelmi magyarság kialakulásának fonalát.

    A majdnem 500 évig fennálló Pártus Birodalom megszűnése után tehát, ahol a zsidó befolyástól mentes Jézus-hit már széles körben el volt terjedve, miután a pártusok teljesítették Isten által reájuk bízott történelmi küldetésüket, hogy a Kelet magaskultúráit egy fél évezreden át  megvédelmezzék a római barbárság agresszív támadásai ellen, az északi irányba visszahúzódó pártusok a testvérnépek, mindenekelőtt a nyugati hunok segítségével, akik – mint tudjuk – már ősidők óta jelen voltak e térségben, fölkészültek a Róma elleni visszavágásra.

4.  Atilla nagykirály

    A hunok hatalmas nemzete (Xiung-nu vagy Hiung-nu a kínai forrásokban) már évezredek óta azonos név alatt jelen volt az írott történelem színpadán, amikor legnagyobb fia, Atilla nagykirály elkezdte példátlan művét.

    Az indoeurópai történetírás lázasan azon iparkodik, hogy a hun népről egy olyan kép alakuljon ki, hogy mongolos kinézésű, vad, nomád barbárok voltak. A hiteles, szemtanúk beszámolóira épülő kínai források ellenben több helyen is kihangsúlyozzák, hogy még a keleti hunokra sem volt a „vágott szem” jellemző, hanem – ahogy ma mondanánk – egy europid jelleggel rendelkező néppel álltak szemben. A kínaiak pontosan tudták, hogy miről nyilatkoznak, ugyanis igen hosszú időn át számolniuk kellett a hunok közvetlen közelben való jelenlétével. Az állandó hun betörések ellen emelték a ma már világörökségi státuszban lévő, világhírű Kínai Nagy Falat.

    Az európai történettudomány legsajnálatosabb gyengéje, hogy ahelyett, hogy a megtörténtekről az igazságnak megfelelően és objektív hitelességgel tudósítana, inkább követi azt a széles körben elterjedt, téves gyakorlatot, mely a rokon- vagy ellenszenv vezette elfogultság szellemében szelektálja vagy elhallgatja a megtörtént  eseményeket lehetőleg úgy, hogy az eseményeket leíró személy saját népét, saját kultúrkörét minél jobb fényben tüntesse föl. Ezt a deviáns jelenséget csak még izgalmasabbá teszi, ha egy és ugyanazt az eseményt megkíséreljük nemcsak a győztesek, hanem a legyőzöttek szemszögéből is szemügyre venni.

    A győzelem puszta ténye ugyanis még a világ egy népét, egy szervezetét, legyen szó akár egyházakról is, sem tette igazabbá vagy szeretnivalóbbá. Sajnos igen sok esetben éppen az ellenkezője igaz! Gondoljunk csak a nemrég lezárult, sátáni XX. századra, melynek folyamán a gonosz példátlanul gyakran diadalmaskodott.

    Atilla nagykirálynak sem volt szerencséje e tekintetben, pedig emléke sokkal több kegyeletet és tiszteletet érdemelne. A gót Jordanes (gyanús a név!) az egyike azoknak, akik felelőssé tehetőek azért, hogy az emberiség történelmének legzseniálisabb hadvezére és a hunok vitéz és hősies nemzete az európai utókor számára a bestiális kegyetlenség és barbár vadság szinonímájává lett. Jordanes valószínűleg képtelen volt megemészteni, feldolgozni magában azt, hogy népe, a gótok a hunoknak alárendelt szerepet kellett hogy játsszanak.

    Ez a hunokról alkotott egyoldalú és pejoratív kép azonban csak a nyugati féltekére jellemző. Krónikáink és gesztáink Atilla személyét és népét jelentőségüknek és a valóságnak megfelelően mindig a legmélyebb tisztelettel és büszkeséggel, mint saját históriánk szerves részét említik.   

    A Balkán-félszigettől keletre egyszerre megváltozik a hangnem, a hanghordozás egyszerre tiszteletteljessé és barátságossá válik, ha valaki Atilla történelmi személyét megemlíti. Egy Bajorországban élő, IV. Béla királyunk révén egyenesági Atilla- és Árpád-leszármazott, Dr. Horkovics(Horka fia)-Kováts János, megfordult Kazahsztánban, ahol helyi kormányhivatalnokokkal is tárgyalt. Amikor a magasrangú politikusok megtudták, hogy kivel állnak szemben, hogy vendégük Atilla nagykirály egyenesági leszármazotta, még tiszteletteljesebbé vált a légkör vele szemben. Már ujgur testvéreinkkel is fölvette a kapcsolatot, akiket meghívott Csíksomlyóra, ahol a helyi plépániatemplomban az akkor még ott plébánosi feladatot teljesítő, a hívek körében nagyon közkedvelt Gergely István testvér, ahogy a fiatalok nevezték, „Tiszti” jelenlétében közös misét celebráltak tiszteletükre. E megható eseményt a Duna-TV is közvetítette. Minden bizonnyal ez volt a román hatalom felé elkötelezett,  jahvista gyulafehérvári érsek,  Jakubinyi György számára az utolsó csepp a pohárban, mert röviddel ezután a hívek heves ellenkezése ellenére áthelyeztette e karizmatikus alkatú papot egy Jegenye (Legia) nevű, Kolozsvár melletti faluba.   

    A nagymúltú, keleti kultúrák körében tapasztalható mély tiszteletet szeretném egy számunkra igen pozitív tartalmú idézettel érzékletessé tenni. A történettudományok indiai professzora, Prof. Dr. J. J. Modi így nyilatkozott egyszer: „Én, egy egyszerű, öreg hindu büszke vagyok arra, hogy meghajthatom az Önök nagyszerű fajtája előtt az elismerés zászlaját. Ez a faj, mely véréből egy Atillát volt képes előhívni, akkora erőt és értéket képvisel, hogy átmenetileg ugyan hanyatlani kezdhet, de saját erejéből százszor és ezerszer képes megújulni. Végérvényesen nem lehet megsemmisíteni.”

    Csak a legnagyobb iszonyattal és undorral gondolok egy a XX. század első évtizedeiben készült amerikai némafilmre, melyben Atillát tomboló vadállatként mutatják be, kinek szájából hab és vér csorog és világosan artikulált, emberi beszédre képtelenül maga körül vadul csapkodva-hadonászva morog. Ez a filmtörténeti szégyenfolt a nyugati filmgyártás ideológiai hátterének motiváltságára vet leleplező fényt, különös figyelemmel a hollywoodi filmüzem szándékaira, melynek köszönhetően az emberi lélek legalantasabb ösztönei és legpiszkosabb vágyai jelennek meg virtuálisan a mozivásznon. Atilla ilyetén módon történő ábrázolása vagy az emberiség történelmének teljes nem ismeréséből fakad, vagy túlontúl jól ismerték e film létrehozói a történelmi tényeket. Utóbbi esetben – és ez a verzió a valószínűbb – a  magyar történelem meghamisítása és meggyalázása szándékos és tendenciózus. A Hollywoodot napjainkban is még uralmuk alatt tartó hatalom jellege és háttérmotiváltsága egy önálló gondolkodásra képes, értelmes ember számára ma már nem titok többé, azé a filmgyáré, ahonnan minden idők legnagyobb mérvű és legveszélyesebb agymosása nyújtogatja polipcsápjait. A III. évezred elején forgatott Atilla-film már e téren egy előremutató, ám nem az elvárható mértékű lépéssel ér fel. Atilla és népe bemutatásánál még mindig  képtelenek elhagyni a barbárságot és vadságot hangsúlyozó részleteket, de mentségükre legyen mondva, hogy a hun uralkodó nemes, nagyvonalú emberi vonásai is bemutatásra találnak. A korábbi barát és későbbi ellenfél, a római Aetius szájából hangzanak el  a filmben e szavak: „Egy hozzád hasonló jelentőségű ember sincs egész Rómában. Ha mi ketten összefognánk, az egész világ a lábunk előtt heverne.”

    Atilla, a hun Mundzsuk király (a magyar hagyomány Bendegúza) fiaként Kr. u. 400 és 404 között született „bizonyosan nem a Duna völgyében egy döcögő szekéren (?!), ahogyan egy amerikai szerző képzelte. Apja Mundzsuk, hun király, egyik nagybátyja keletrómai hadvezér, testvére Bléda (Buda) volt. Fiatalemberként túszként került a rómaiakhoz, Honorius császár udvarába s nyilván ott tanult meg latinul, majd később gótul. Talán harminc évesen már a húnok királya s az marad 19-20 éven át. Szűk két évtized nem nagy idő, de macedóniai Nagy Sándornak csak 13 év jutott. Birodalma vetekedett a nagy Alexandroszéval, hiszen Kínától a Duna-medencéig uralta a fél világot.” (Bakay Kornél: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!; 123. o.; II. javított kiadás; Kráter Kiadó, Pomáz, 2004.)

    Priskos Rhetor következőképpen vélekedett a hun uralkodóról: „Azok közül, akik valaha a szkíta vagy akármely más földön uralkodtak, senki sem ért el olyan rövid idő alatt akkora hatalmat, mint ő, aki a tenger szigetein is uralkodik, és egész Szkítián kívül még a rómaiak is adófizetői.”

    Priskos volt annak a delegációnak a vezetője, amely a nagy hun királynál vendégeskedett. Alkalma volt tehát Atillát megismerni és személyesen is találkozni vele. Egy Atilla udvarában tartott lakomáról részletesen beszámolt, melyen a nagy király is részt vett. A pompás ruhákban megjelenő hun előkelőségekkel és ugyancsak díszes ruhákba öltözött vendégeikkel ellentétben Atilla egyszerű és egyszínű fehér köntöst viselt, mely leginkább tisztaságával tűnt ki. Míg a meghívottak arany tányérokból és arany kupákból ettek-ittak, addig az uralkodó egyszerű fatányérból és fakupából étkezett. (A jézusi egyszerűség példája.) Rendkívül szótlanul és méltóságteljesen viselkedett. Csak akkor suhant át arcán egy alig észrevehető mosoly, amikor legkisebb és kedvenc fia, Irnik (vagy Ernák) megjelent. Atillának ezen a fián keresztül egyenesági  leszármazottai Turul-házi királyaink. Amikor Priskos a mellette ülő hun előkelőségtől érdeklődött, hogy miért csak ehhez az egy fiához ilyen barátságos, a hun ezt válaszolta neki: - A jövendőmondók azt jósolták Atillának, hogy halála után a nemzetsége leszáll, de ez a fiú ismét felemeli. Nem tévedtek a jósok, a Turul-dinasztia magyar királyaival ismét fölemelkedett Atilla vére sosem sejtett, szakrális magasságokba. Az ún. Óbolgár királylista egyértelműen igazolja ezt. Atilla Nimrud egyenesági leszármazotta, ahogy ez a Marcel Brión Atilláról szóló könyvében, a Vida de Atilla-ban megtalálható genealógia alapján kiderül. E családfa ugyanis Nimruddal kezdődik.  

    Még a rosszmájú Jordanes sem tagadja, hogy „az esdeklőkkel könyörületes volt és kegyes mindazokkal, akik meghódoltak neki”. Azt is följegyezték róla, hogy sokra becsülte az egyenességet és  gyűlölte az ármánykodást és a hízelgést. Egyszóval igazi magyar volt.

    Philippus Callimachus, XV. századi humanista költő és író „Historia Atillae” (Atilla története) című művében egy igazságos, bölcs és kegyes uralkodót mutat be.  Pádua bevételének leírásában megelevenednek e személyiségvonások. Miután a város a nyilvánvaló túlerőnek alávetette magát, Atilla szigorúan megtiltotta katonáinak a zsákmányszerzés során szokásos tobzódást és a kegyetlenkedéseket, így a város asszonyai és hajadonai közül senkit sem ért bántódás. A városlakók oly kitörő örömmel fogadták ezeket a humánus intézkedéseket, hogy a nagy hun uralkodó számára tisztelgő örömünnepet rendeztek a helyi amphiteátrumban. Egy helyi híresség, a költő Marullus is szerencsétlenségére a színre lépett és Atillát dicsőítő énekében a nagykirályt Isten fiának nevezte. E szörnyű istenkáromlás hallatán Atilla igen földühödött, és Marullust kis híján kivégeztette. A következő szavakat intézte hozzá: „Hogy jutott eszedbe, te szerencsétlen, hogy az emberek és az istenek világát összekeverd?! Hogy lehetnék én Isten fia, amikor embernek születtem? Ó, te esztelen! A te ostoba hízelgésed a legrútabb istenkáromlás!”

    Ez a tanulságos és sokatmondó közjáték után tovább vonult a hun had az örök város, Róma felé, ahol Atilla túszként Honorius császár (Kr. u. 395-423) udvarában töltötte ifjú éveit, hogy barlangjában fojtsák meg az oroszlánt. Atilla egy magas szinten művelt, több nyelvet folyékonyan beszélő, írni-olvasni tudó uralkodó volt, ami a keresztény nyugat legtöbb uralkodójáról csak nagyritkán volt elmondható, kivéve a magyar királyokat.   

    Amikor a rómaiak megneszelték, hogy közeledik a hun hadsereg, rettegés vett rajtuk erőt. A hunok már Róma falai alatt álltak (Jézus Pilátus előtt), amikor I. Leó, római püspök  vezetésével esdeklő körmenet közeledett feléjük a célból, hogy megakadályozzák a város elpusztítását. Atilla ezúttal is kegyes és irgalmas uralkodónak bizonyult, mint korábban már oly sokszor. Ekkor jelent meg Atillának a legenda szerint a pápa feje fölött Jézus angyala, aki ezt üzente a hun nagykirálynak:  Ha megkíméled a várost, amelyben apostolaim csontjai nyugszanak, egy távoli utódodnak adom az élet koronáját. Ez a leszármazott Szent István, a megígért korona pedig a Magyar Szent Korona. Szántai Lajos elemzése szerint Atilla az üdvtörténet e pontján, akarata ellenére (Jézus a Getsemáné kertben), mert a leírások szerint nagyon nehezére esett e döntés, népe számára vállalt egy sorsot, Jézus sorsát, a Magyar Keresztutat. Róma falai alatt dőlt el Isten akarata szerint a magyar nemzet sorsa. Voltaképpen Atilla emelte Róma püspökét a keresztény püspökségek élére azzal, hogy megóvta Jézus kérésére Rómát. Ahogyan Jézus további sorsa a római Pilátus előtt dőlt el, úgy dőlt el nemzetünk sorsa Róma püspökének jelenlétében a szent város falai alatt. Míg Atilla megkímélte Rómát, két germán törzs, Alarik gótjai és a vandálok (ld. vandalizmus!) szörnyű pusztítást vittek végbe az örök városban.

        A hunok és a hozzájuk csatlakozott népek  vallási tekintetben bizonyára igen sokszínű, tarka képet mutattak. A szkíta uralkodókra jellemző vallási tolerancia szellemében, mely a vallást egészen addig magánügynek tartotta, amíg az nem veszélyeztette az államrendet,  minden valószínűség szerint Atilla alattvalói között a Zarathusztra tanait vallóktól a buddhista hitűeken s a különböző animista  természeti vallások sokrétű skáláján át a kereszténységig megtalálható volt Eurázsia szinte minden hitirányzata. Amiről azonban csak ritkán, ha egyáltalán szó esik, hogy maguk a hunok körében igen szép számmal hódoltak a júdaizmustól mentes, eredeti szkíta kereszténység tanainak. Atilla minden bizonnyal egy volt ezek közül. A  Róma falai alatt lejátszódó epizód és a Priskos által megörökített beszámoló Atilla evangéliumi egyszerűségről tanúbizonyságot adó viselkedéséről a lakomán is ezt sugallják.   

    A nyugat-rómaiaknak és utódhatalmaiknak nem sikerült minden, a hunok vallási életéről szóló írásos nyomot elpusztítaniuk. Így maradt fenn Orosiusnak, egy római papnak, aki Szent Ágoston (Kr.u. 354-430.) kortársa és hitsorsosa volt, ujjongó leírása 418-ból a hunok bensőséges áhitatáról Historiae adversum paganos című művében: „Kelet és nyugat templomai hunokkal telnek meg. ... A hit melege tölti be általuk Európát.”   

    Az Agora című műsor Duna TV-ben 2007 őszén sugárzott egyik adásában a műsorvezető egy listát mutatott be a kétséget kizárva bizonyítottan hun származású szentekről. Olyan, főleg a keleti orthodoxia számára meghatározó jelentőségű személyiségekről van szó esetükben, mint:

-         Aranyszájú Szent János (344-407.), a keleti egyház talán legnagyobb férfiszentje,

-         Szent Cirill, a szlávok egyik apostola,

-         Szent Methód, a szlávok másik apostola,

-         Szent Urolphus,

-         Szent Andronicus (a hunok első püspöke!),

-         Szent Teotinus,

-         Szent Victorinus,

-         Szent Emiramus,

-       Örményországi Szent Nikon

    Arról is maradtak fenn följegyzések, hogy a hunoknak hun nyelvű keresztény szertartáskönyveik voltak. Bárcsak lapozgathatnánk ezeket! Több, mint valószínű, hogy őket olvasgatva a magyar nyelv egy archaikus nyelvjárásának becses emlékeivel ismerkedhetnénk. Az ma már nem kétséges, hogy a harmadik honvisszatérés, tehát Álmos (almush ótörökül szentet jelent; semmi köze nevének Emese álmához!) és Árpád magyarságának zöme a szkítatérítő apostoloknak, első sorban Szent Andrásnak és Szent Fülöp apostoloknak köszönhetően szkíta-keresztény volt már évszázadok óta. A harmadik honvisszatérés magyarsága éppen csak hogy elfoglalta szállásterületeit, és Cremona püspöke, Luitprandt ezt jegyzi fel róluk 910-ben: „Gens hungarorum videlicet christiana.”, azaz „A magyarok nemzete nyilvánvalóan keresztény. Ezt bizonyítják a 3. honvisszaszerzés sírjaiban nagy számban talált mellkeresztek is. Szent Gellért, Szent Imre herceg nevelője pedig „De liberatio” című művében úgy fogalmaz, hogy a magyarok vallása őt leginkább a manicheizmusra emlékezteti, de nem az. A mi népünk az eredeti szkíta jézushitet képviselte, melyből maga a manicheizmus is kinőtt.  A körénk fölépített hazugság bástyái tehát leomlóban vannak és falai repedeznek! A Magyar Tudományos Akadémia hazaáruló áltudósai pedig egyre gyakrabban kapkodnak levegő után. Minden okunk megvan hát a bizakodásra és az örömre, melyről Schiller óta tudjuk, hogy „szép isteni szikra” („schöner Götterfunke”). Ez a szikra egyszer még lángra lobbanhat Hunniában!

    Atilla egy olyan, a Csendes-óceántól az Atlanti-ócán partjaiig kiterjedő szakrális birodalom kiépítésén fáradozott, egy olyan földi országon, melyben Jézus eredeti, meghamisítatlan tanítása határozná meg az emberek hétköz- és ünnepnapjait. Egy olyan birodalmat, melyben sem az ókori, sem a későbbi feudális rabszolgaságnak nem lenne létjogosultsága, melyben az ember fölemelt fejjel, az „Ótestamentum” befolyása és hatalmi igénye nélkül, szabadon élhet a Mennyei Atya gyermekeként.

    A kereszténységnek ez eredeti ágára a kozmológikus-metafizikai gondolkodásmód és beállítottság volt a jellemző, ellentétben a földi, evilági hatalomgyakorlásra berendezkedett,  ún. történelmi egyházak és világi támogatóik politikai istenképével. Ez volt a  megbocsáthatatlan „bűne” mind a hunoknak, mind a magyaroknak. Ezért volt szüksége a zsidózó egyházak által uralt országokban Atilla emlékének a bemocskolására és  meghamisítására, a magyar történelem hiteles forrásainak elpusztítására (ld. a szkítiai írással készített emlékeink megsemmisítésére kiadott XI. századi rendeletet), dugdosására, előkelő származásunk tagadására és bepiszkítására (finnugor elmélet). Ez az „archimédeszi pont”-ja a hun- és magyargyűlöletnek. Ezért sütötték a nem zsidó-keresztény hunok, avarok és magyarok homlokára a „pogányság” pecsétjét. Majd a későbbi századokban ezért üldözte olyan brutális eszközökkel  Jahve egyháza mindazokat (manicheisták, katharok, patarénusok, albigensek, bogumilok, valdensek), akik valamilyen módon a szkíta kereszténység tanait vallották és e szerint szerettek volna élni. De hiszen magával Jézus Urunkkal, a „jézusi szkítizmus” megalapítójával, ahogy a rabbinikus tanítás nevezi Jézus tanait, sem bántak különbbül. Ki tehát akkor a barbár, és ki a pogány? Gondolkozzunk el már egyszer végre elfogulatlanul efölött!

    Mindennek tanulságos példája a Vámbéry Ármin által 1860-ban Isztambulban fölfedezett „Tarih-i Üngürüsz” („Magyarok története”) körül kirobbant, krimibe illő herce-hurca, mely az elveszettnek hitt Ősgeszta török nyelvű fordítása. Az eredeti, magyar nyelven írt munka 906-ban vagy 907-ben keletkezhetett, ti. a magyarság történetét Árpád nagykirályig követte nyomon, aki tudvalévően 907-ben, az országunkra törő, egyesült nyugati hadak elleni, diadalmas Pozsonyi Csatában halt meg. Ezt a gesztát Szent István idejében magyarról latinra fordították, hogy nehogy fölkerüljön a tiltott vagy megsemmisítendő iratok listájára. Amikor a török lerohanja országunkat, a fehérvári királyi könyvtár titkos részlegében őrzött, becses művet II. Szulejmán szultán kérésére Mahmud Terdzsüman magával viszi és törökre fordítja. Vámbéry 1860-ban naívan, mit sem sejtve benyújtotta a Magyar Tudományos Akadémián. A finnugrista Habsburg-bérenc, Josef Budenz azonnal zároltatta, nehogy híre menjen a dolognak. Szerencsénkre majdnem egy évszázaddal később a már korábban említett Dr. Zakar András kutatásai során tudomást szerzett  erről. Kiderült, hogy nem csak az Akadémian, hanem Törökországban is van egy-egy példány belőle. Ekkor sikerült filmkópián megszerezni, és ezt rögtön a Prágában tanító turkológus professzorhoz, Dr. Blaskovics Józsefhez küldték, aki magyarra fordította a művet. Az Akadémián szemmel látható idegesség lett úrrá – amint beszámoltak erről a 1970-es évek vége felé. Mitől lettek az akadémista urak és hölgyek ennyire idegesek? Ezt az MTÁ-n mind a mai napig tartó, nemzetellenes alapállást bizonyítja ez a történet is! Nemhogy rendes hazafihoz méltó módon ujjongtak volna az örömtől, hogy végre előkerült hiteles múltunk e becses dokumentuma!   

    Mindazon egyházak, melyek a földi, politikai istenképet képviselték, azon fáradoztak, hogy az alájuk rendelt hívek tudatlanságban, lelkiismereti terror borzasztó nyomása alatt és egy félelmetes, irgalmatlan, féltékeny és büntető „Isten”-től való félelemben éljék le életüket, hogy nehogy átláthassák a hatalmasok nem éppen jézusi szellemben gyakorolt viselt dolgait, hogy nehogy rájöjjenek a judeo-keresztény tanokban meglévő önellentmondásokra, hogy nehogy elborzadjanak a zsidó iratokban ecsetelt szörnyűségektől és elkezdjenek önállóan  gondolkodni.

    A szkíta kereszténység ellenben azt a nézetet vallotta, hogy Isten és az angyali szférák a szent tudás gyarapításával is fölismerhetők és elérhetők (Gnosis), ha az ember az ehhez szükséges életmódbeli erkölcsi feltételeknek is birtokában van.    

    A szkíta uralkodók, akárcsak folyamközi rokonaik, a szakrális királyság ideáját igyekeztek a földi síkon megvalósítani. A hatalomgyakorlásnak eme kerete azon nyugszik, hogy a király hatalmát nem csupán formálisan, hanem valóságosan is isteni jóváhagyással kapja. Emlékezzünk csak vissza, hogyan fogalmazott a sumér krónikás az özönvíz utáni sumér-mahgar uralom újraalakulásának hátteréről: „Az ár után a földi uralom ismét az égből küldetett le”, ahogyan a múltban minden bizonnyal már nem egyszer.

    A szakrális uralkodó nem despota, hanem Jó Pásztor, aki az alárendelt népe sorsáért  életével felel. E népek történetét tanulmányozva találkozhatunk itt-ott válsághelyzetek beköszöntének idején a rituális királygyilkosság jelenségével is. Egyesek feltételezik (pl. Dümmerth Dezső), hogy Álmos nagykirály rituális királygyilkosságnak esett áldozatul Erdélyben. E hipotézisnek manapság azonban már több az ellenzője, mint a támogatója. A szakrális uralkodó papkirályi minőségében közvetítői szerepet is betölt Ég és Föld között. Ezért is elmaradhatatlanul fontos, hogy a jövendő királyt beiktatásakor vagy a koronázás alatt (beavatási koronával), vagy más beavatási szertartás keretében (mint a pártusoknál a barlang- szentélyekben) be- és felavassák jövőbeli papkirályi feladatainak végzésére.

    Molnár V. József, jeles magyarságkutató és néprajztudós szép szavával élve, „az ünnepnapok esztendőkörös változásrendjét” egy kozmológikus-metaphizikai alapszemlélettel rendelkező szakrális királyságban ez határozza meg: Ha az ég (a csillagos ég) ünnepel, ünnep van a földön is. A csillagos ég összefüggéseinek megfigyelése és a benne zajló,  periódikusan visszatérő rend körforgása szolgáltatta a földi ünneprend kialakításához az égi mintát. Ezért oly fontos a 365 napból álló földi kis napév során a fény növekedésének és hanyatlásának folyamán periódikusan visszatérő rend ritmusának megfigyelése és földi ünneprendbe ágyazása. E folyamatnak négy sarkalatos pontja van, mely, nagyon helyesen, az ősvallás hatására még a zsidókereszténység ünneprendjében is kifejeződik:

    A téli napforduló (december 21.), a csillagászati tél kezdete: Ezen a napon a legrövidebb a nappal és leghosszabb az éjszaka, ám ettől a naptól kezdve hosszabbodnak a nappalok egészen június 21-éig, a nyári napfordulóig. Jelképesen szólva e napon születik a fény, hogy legyőzze a sötétség és a halál hatalmát. Három nappal később, december 24-én üljük meg Üdvözítőnknek, a pártus vérből testet öltött Fénynek, Jézusnak születését. A valóságban minden bizonnyal Jézus augusztus 11-én születhetett, ugyanis a Szeplőtelen Fogantatás napja az egyházi évkörön belül 9 hónappal előbbre, december 8-ra esik, és ez sem véletlen, mert augusztusban, az állatövi Oroszlán havában tartózkodik a nap saját házában, az asztrológia nyelvén szólva. Mi sem természetesebb tehát, hogy az Igazság Napja, Jézus e hónapban látta meg a napvilágot. Míg a jézushit zsidókeresztény ága az első három évszázadban nem ünnepelte Jézus születését, a keleti szkíta népek kereszténysége kezdettől fogva fontosnak tartotta ezt az ünnepet. Ezt az a tény is alátámasztja, hogy nekünk, magyaroknak saját, a sumér időkig visszanyúló elnevezésünk van ennek az ünnepnek a megnevezésére: Karácsony (gurusunu, a téli napforduló sumér neve; az erejét visszaszerző Napisten  neve sumérul:  TUR-ULLU), szent madarunk, a kerecsen-sólyom (Turul-madár) első röptetésének ideje.  Hogy miért került ez az ünnep mégis a téli napforduló közelébe, abban a kereszténységet megelőző korok vallási hagyományai is szerepet játszottak. Ekkor volt ugyanis Ozirisz (Usziri), Jupiter, Nimrud, de még a germán Yule ünnepe is. A legnagyobb hatást azonban a mezopotámiai-perzsiai Mithra (Mithrász) napisten kultusza gyakorolta a karácsony ünnepének december 24-25-ei megünneplésére. E kultusz hívei ugyanis december 25-én Mithra, a legyőzhetetlen Napisten (Sol Invictus) születését ülték meg ilyenkor. Jelkép: a süket és fagyott földben csírázó mag, az éjszaka sötétjében fölgyúló reménysugár.

    A tavaszi napéjegyenlőség (március 21.), a csillagászati tavasz kezdete: Az e napot követő első holdtölte utáni első vasárnap Jézus Urunk, a Világ Világossága, a Fényfiú föltámadásának, Húsvétnak ünnepe. Jelkép: a természet tavaszi ébredése, a fény legyőzte a sötétség és a halál visszahúzó erőit, mert a tavaszi napéjegyenlőség napjától kezdve  hosszabbak a nappalok, mint az éjszakák. Mivel a hold, az állandó változásairól ismert fogyó-kitelő női égitest, mely a nők havi ciklusát és az óceánok ár-apály jelenségét is befolyása alatt tartja, nincs megfelelésben a nap ciklusaival, ezért minden évben más és más napra esik a Húsvét-vasárnap mozgó ünnepi jellege miatt. Míg a nap (maszkulin) az állandóság, addig a hold (feminin) a változékonyság égiteste. A napfüggő ünnepek a nap állandó jellegének következtében az évnek mindig ugyanarra a napjára esnek, míg holdfüggő ünnepeink a hold rapszódikus változékonyságának köszönhetően minden évben más-más napokon vannak.

    A nyári napforduló (június 21.) a csillagászati nyár kezdete: A fény éves útjának delelőjén van e napon. Ez a fény  diadalának napja. Ettől kezdve azonban elkezdenek rövidülni a nappalok, de az őszi napéjegyenlőségig megőrzik uralmukat a nap sötét fele, az éjszaka fölött. Szimbolikájában  ehhez a csillagászati eseményhez esik közel Pünkösd ünnepe,  a Szent Lélek fényének eljövetele, a nyári napforduló előtti hetekben, amikor a nap, tehát a fény pályája már majdnem elérte ívének csúcspontját, de még felfelé visz útja. Az apostolok feje fölött megjelenő tűznyelvek a nyelveken szólás adományát (karizmáját) és egyben Isten  szeretetének minden teremtményére személyválogatás és választott népi szindróma nélküli kiáradását jelenti. Jelkép: a nap nyári fényözöne, mely megtermékenyítő erejével minden egyes növényt „szóra bír” a maga nyelvén, azaz gyümölcs- és terméshozatalra bírja őket. Pünkösd ünnepének üzenete az, hogy a Vígasztaló Lélek fölszámolja a nyelvi, faji, vallási korlátokat, hiszen minden jelenlévő a saját nyelvén hallotta, és ami még fontosabb, a saját nyelvén értette az apostolok beszédét. Pünkösd feloldotta a bábeli nyelvzavart, melyet nem Isten, hanem egy szűkkeblű és irígy, alacsonyrendű, törzsi istenség okozott puszta irígységből a nagy tettekre és teljesítményekre kész, egynyelvű emberiség szétzüllesztésének céljából, az emberi nem megosztására (Oszdd meg és uralkodj!), akit pedig az igazi Isten saját képére és hasonlatosságára és boldogságra teremtett és nagy tudással ruházott fel.

    Ebbe a fejlődő ívű képbe nem illik bele a nyarat követő ősz, mely a lassú agónia jelképe. A nyár diadala, Isten Lelkének diadala. Csak a természet, melynek szerves része az ember, kényszerül bele ebbe a kérlelhetetlen körforgásba, mely az év vége felé az őszbe hanyatlik.  

    Az őszi napéjegyenlőség (szeptember 23.) a csillagászati ősz kezdete: Ilyenkor összegez az ember, a gazda elkezdi az őszi betakarítást, eljön a szőlőszüretelés s a kései gyümölcsök leszedésének ideje. A nap lassú haldoklása elkezdődik. Jelkép: A fák lombjukat vesztik. Eljön a bent időszaka. A legemberibb évszak, mely a halandó ember tragédiáját a természet színpadán jeleníti meg és játssza el. Az ősz nem a nagy, isteni ünnepek időszaka. Két fontos Mária-ünnep ideje: szeptember 8-án Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének emléknapja és október 8-a, Magyarok Nagyasszonyának, Magyarország Királynőjének ünnepe, jelezvén azt, hogy áldott Boldogasszonyunk elesettségünkben, szükség idején sem hagy el bennünket.

    „KITA DIM ANTA”. Így hangzik a szakrális királyság alapeszméje sumérul. „Amint a mennyben, úgy a földön is.”  Ez a gondolat Jézus imájának, a Mi Atyánk-nak központi gondolata, melynek semmi előzményét sem találjuk meg az Ószövetségben. Ez a felfogás ugyanis teljesen idegen a figyelmét szinte kizárólag a matéria, az evilági üdv irányába fordító szemita kultúrkör képzetvilágától. Ebben a mondatban a menny fogalma nem a csillagos eget,  mely a valódi, a durva fizika anyagon túli világ materiális leképezése, földi érzékszervekkel észlelhető emanációja, hanem az Isten és az angyalok szféráját jelenti, ahonnan a ma is tartó, folyamatosan zajló Teremtés kiindul. A szakrális királyság legfőbb célkitűzése tehát a Mennyben uralkodó Rend megvalósítása a földön.  Szöges ellentéte tehát mindannak, ami az európai földrajzi térségben már évezredek óta zajlik, ahol a vallás csak a hatalmas(kodó)ok macchiavellista kisded játékainak elkendőzésére szolgál(t).   

    A „pogány” (paganus) jelző, a zsidókeresztény egyházak szótárában oly gyakran  és könnyelműen használt pejoratív elnevezés korántsem jelentette, hogy mindazok, akik általuk így neveztetnek, nem lennének keresztények. Az 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás (schisma) után a két, egymással ellenségeskedő oldal, a nyugat-római és a kelet-római (bizánci) egyház egymást is szemrebbenés nélkül lepogányozta. A keresztes hadjáratok folyamán a nyugati seregek számára majdnem lényegesebb volt a fontossági listán a keleti orthodox egyház központjának, Konstantinápolynak (Bizánc) elfoglalása (ld. Latin Császárság), mint a Szentföld fölszabadítása.

    A legkiáltóbb alapprobléma a szemita befolyásövezetben létrejött egyházakban és későbbi ideológiákban, mint a kommunizmus (Marx, Engels, Lenin, a három zsidó), hogy semmilyen, a saját fölfogástól különböző véleményt és gyakorlatot nem hajlandóak megtűrni, mert magukat az abszolút igazság birtokosának képzelik. Ez a veszélyes és primitív beállítottság az oka többek között annak, hogy a fehér ember állig fölfegyverkezve áthajózott az Új Világba, hogy ott, még a tömegpusztító fegyverek föltalálása előtt (!), a júdaizmus szellemében közel 60 millió indián őslakost egy könyv nevében arany- és vérszomjtól lihegve brutális eszközökkel kiirtson. Ki is akkor a valódi barbár, és ki is végülis a pogány?!!

    Az emberiség talán legnagyobb csatája után, mely 451-ben a mai Franciaország területén, a catalaunumi mezőn a gigantikus hun-germán haderő és a korábbi barát, Aetius vezette római légiók és a velük szövetséges germán törzsek között zajlott, patthelyzet alakult ki a két ellenséges tábor között. Annyi ereje azonban maradt még a hunoknak, hogy lerohanják egész Itáliát és a Kelet-Római Birodalmat adófizetésre kötelezzék.   

    Közel 20 év uralkodás után, amikor Atilla felesége halálát követően egy Ildikó nevű hajadonnal kelt egybe, a nászéjszaka alatt meghalt a nagy hun király. A kutatás mai állása szerint nem természetes halállal. Legvalószínűbb, hogy megmérgezték, akár 1037 évvel később Hunyadi Mátyás királyt, az atillai minőségek újratestesülését (Virágvasárnap).  Eltávozása után a világ gyökeresen más lett ahhoz képest, mint amilyen  uralkodása előtt volt. Mivel fiai nem tudtak megegyezni a trónutódlás kérdésében, széthullott a hatalmas birodalom. Ezt a folyamatot csak még tovább gyorsította az eleddig hun fennhatóság alatt élő germán törzsek függetlenedési törekvése. A hunok azonban nem tűntek el, mint azt egyes nyugati történészek tudni szeretnék. Sok hun Galliában telepedett le, sokan a mai Svájcban találtak otthonra, ahol még ma is léteznek hun leszármazottak lakta hegyifalvak, ahol a családnevet, akárcsak nálunk, mind a mai napig első helyen vésik a temetők fejfájára. A nyugat-római hadseregben is harcoltak a következő évtizedekben hunokból álló egységek. A Heribert Illig szerint sosem létezett Nagy Károly anyja, Berta a névadás alapján bizonyára hun vagy avar (ami ugyanaz!) asszony kellett hogy legyen, mert a frank király neve, „Kar-ulu”, ómagyar nyelven „Fekete Ölyv”-et jelent.

    Hogy az Atilláról és az európai hunokról szóló fejezetet lezárjam, Nagy Gézától szeretnék egy idevágó szövegszakaszt idézni: „Atilla mindenképpen egy kimagasló s a népvándorlás valamennyi alakját felülmúló egyéniségének emléke az, amit az európai népek között hagyott maga után. Ellenséges és szövetséges népek szőtték tovább emlékezetének hagyományait (pl. az izlandi Edda-dalokban, de a Niebelung-énekben, Etzel alakjában is; LP), de ... mindegyiknek a hátterében ott rejlik az az ösztönszerűen kifejezett gondolat, hogy ez az ember vetett véget a világ régi rendjének s tőle indult ki az új rend, melyen a régi barbárság öntudatra ébredésével a középkori Európa fölépült. Az ő lángesze, akaratának ellenállhatatlan volta s egyéniségének rendkívüli varázsa adott céltudatos irányt annak az előbb nem sejtett erőnek, mely a barbárokban volt, s ezt barát és ellenség egyaránt átérezte.”

    Az európai hivatalos történetírás nagy csúsztatásai közé tartozik az a „legenda”, hogy olyan hatalmas népeket, mint a hunokat és avarokat, egyik pillanatról a másikra eltűntté nyilvánítanak. Ez az álságos technika azonban túlságosan is átlátszó, csak hogy a valóságnál maradjunk, hogy a hiteles történelemnek az indoeurópai történészek számára kényelmetlen  igazságait egy csalafinta tollvonással el lehetne tüntetni az útból! A hunok hatalmas népe, mely mindenekelőtt a turáni népek sokszínű, nagy családját egyesítette, nem tűnt el, csupán visszahúzódott ősi, keleti szállásterületeire: a Kárpát-medencébe (székelyek), a Turáni Alföldre, ahol a később megalakuló Onogur-Bolgár Birodalmat és Kazáriát alapítják meg, majd a Kaukázusba, a szabír magyarok hazájába, Szabíriába s az ezek közül legkeletibbre fekvő Tarim-medencébe. Mindezen területeken virágzó mezőgazdasággal, város- és erődítményépítő kultúrával és fejlett kereskedelemmel rendelkező országokat alapítanak.

5.  Az avarok

    A keletre visszahúzódó hunokból és a keleti hunok uralta ázsiai Hunniából jövő etnikai fölfrissülés népének lendületéből egyesült és alakult ki az a népesség, mely a második honvisszatérés („secundus ingressus”, második bejövetel; Képes Krónika) magyarságának népét, a hivatalos történetírás által  avaroknak nevezett népet képezte. Az I. évezredbeli első honvisszaszerzés (primus ingressus) népe voltak Atilla hunjai. Theophylactos Symoccates, bizánci történetíró azt jegyezte fel, hogy a Duna-medencében letelepedett avarok népe az Irán északi határán élő chunnikból (nyugati fehér hunok) és uarokból (avarok) tevődött ki.

    A betelepülés első hullámában érkeztek a Kárpát-medencébe Baján kagán avar-magyarjai, akik 567-ben megalapították az Avar Birodalmat. E birodalom legnagyobb kiterjedésének idején a nyugati Enns folyótól a keleti Don (Tanais) folyóig terjedt. A későbbiekben valamelyest zsugorodott az ország, de a birodalom központi magja, a Kárpát-medence fölötti teljes fennhatóságukat a frank betörésig (794-796.) sosem adták föl.

     Az „avar” gyűjtőfogalom alatt ismert nép tehát két hullámban telepedett vissza a Duna-medencébe. Az első hullámban elsősorban nyugati hunok jöttek, akik a népesség legnagyobb hányadát képezték. Ehhez társult még egy, a közép-ázsia-i törökök által elűzött, főleg mongoloid jellegű etnikum, mely a kínai forrásokban a „suan-suan” vagy „zsuan-zsuan” nevet viselte. Akadnak történészek, akik azt állítják, hogy az avar-magyarokkal bulgárok is érkeztek országunkba. A mai bulgárok ősei eredetileg hunok voltak, akik azonban máig megmagyarázhatatlan okokból a Görögország fölötti balkáni területek meghódítása után az előttük már ott letelepedett szláv alattvalók nyelvét vették föl. A bulgárok a nyelvcsere ellenére töretlen hun hagyományokkal rendelkező nemzet (ld. a már említett Óbolgár királylistát, mely egy XV. századból származó, cirill betűs kódexben található.) A kárpát-medencei szlávság az avar és bizánci telepítési politikának köszönheti a történelmi  Magyarország területének peremvidékein való első megjelenését ezidőtájt, mert az avarok, de a bizánciak is a meghódított és leigázott népek védelmi gyűrűjével vették magukat körül esetleges támadások visszaverésének céljából. Így kerültek először a nem őslakos szlávok az észak- és nyugat-balkáni valamint az észak-magyarországi területekre.

    Az avar honvisszaszerzés második hullámának érkezése után, 670 körül nagy változások álltak be az avarok életében. Az Onogur-Bolgár Birodalomból nagyszámú, főleg onogur etnikumú embertömeg, a sírleletek motívumvilágának tanúsága alapján „griffes-indás”-nak nevezett nép lepi el a Kárpát-medencét. A temetőkben még a sírok tájolása is megváltozik. E téma legjobb ismerője, az 1998-ban elhunyt régészprofesszor, László Gyula következőképpen ír erről: „670 táján nagy változás történt. Egy időben a dunai Bolgárország megalapításával hazánkat is onogur tömegek lepték el, pontosabban az Ukrajnában felbomlott onogur-bolgár állam egyik népe telepedett meg hazánkban avar fennhatóság alatt.” (on-ogur őstörökül tíz nyilat jelent; LP) „E könyv szerzője a 670-es onogur betelepülőkben magyarokat lát. Az avar politikai hatalomnak Nagy Károly hadjáratai vetettek véget a VIII. század végén, de ez nem jelentette az avarkori népesség pusztulását vagy elszlávosodását.”17 (László Gyula: „Emlékezzünk régiekről ...”, 96. o.; Képes Történelem sorozat, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979.) Ez az utóbbi gondolat az avarok többségével összefüggésben megállja a helyét, azonban a történészcsászár, VII. Konstantin Porphyrogenitos is fontosnak tartotta leírni, hogy például a horvátok nagy többsége elszlávosodott avarokból tevődik ki. Nem véletlen hát, hogy éppen a horvát nemzet volt az egyetlen olyan kárpát-medencei „szláv” nép, mellyel 800 éves közös államiságunk java idején  egyenjogú és békés partneri viszonyt tudtunk kialakítani egészen addig, míg az ördögi Habsburg-család föl nem heccelte őket ellenünk a XIX. században (ld. Jellasics és a Pákozdi Csata). A költő Zrínyi Miklós, a szigetvári hős dédunokája ennek a kölcsönös rokonszenvnek így adott kifejezést a XVIII. században, amikor népi hovatartozásáról emígyen nyilatkozik: „Horvát vagyok, tehát magyar.” A többi germán törzstől sok szempontból olyannyira különböző bajorok (bayuwaren) ereiben is igen sok avar vér csörgedezik.

    Az avar népelnevezés nem a VI-IX. századok hozadéka, hanem ősi szkíta népelnevezés. Több, mint valószínű, hogy az egyiptomi középbirodalmat  a  Kr. e. XVIII. században megdöntő íjfeszítő, lovas nép, a görögösen hikszosznak nevezett nép az avarok korai ősei voltak, akik Egyiptomnak több fáraót is adtak, és megalapították egyiptomi fővárosukat,  Avart, a görög -isz végződéssel ellátott Avariszt, mely nevével is árulkodik.

     A sírleletek tanúsága szerint és az egyidejű szemtanú-beszámolók alapján tudomásunk van arról, hogy az avarok ötvös- és aranyműves-művészete a korabeli maradék Európával való összehasonlításban messze fölülmúlta az ottanit. Az előkelő avar-magyarok nagyon kedvelték a pompát mind ruhájukon, mind használati tárgyaikon. Kortárs beszámolók adnak hírt arról, hogy az avarokat a VIII. század végén rövid időre legyőző, de csak Győr környékéig (!) előnyomulni tudó  Nagy Károly katonáinak több, mint negyven ökrös szekérre volt szükségük ahhoz, hogy az avaroktól elrabolt kincseket, ötvösremekeket, aranyat és drágakövet el tudják szállítani hazájukba. Ez volt a frank király legnagyobb zsákmánya rabló hadjáratai során. Ma már szinte kétségtelen, hogy az elrabolt avar kincsek között ott volt a Magyar Szent Korona is, mely a független, nemzeti és nem janicsár kutatás eredményei szerint minden bizonnyal a Kaukázus térségében elterülő Magyarországban, az egyik ottani szabír-magyar uralkodó megrendelésére készült a IV-V. századok ideje körül. Nagy Károly e példátlan gazdagságú kincsből sokat ajándékozott tovább kolostoroknak, monostoroknak, apátságoknak és templomoknak, de jutott belőle bőven, mint ahogy az idevágó beszámolók is tanúsítják, a pápának is. Az sem kizárható, hogy nagy Károlyt 800-ban III. Leó pápa ezzel a koronával avatta császárrá. Heribert Illig, bajor történész Kitalált középkor című korszakalkotó sikerkönyve németországi kiadásának borító lapján egy  Nagy Károly koronázási jelenetét bemutató festmény látható, amelyen a pápa által a jövendő császár feje fölé emelt koronában kétséget kizáróan ráismerhetünk a Magyar Szent Koronára. Ez is magyarázatul szolgálhat arra, hogy mikor és hogyan került Szent Koronánk a pápai udvarba. Suttyomban valamit tudniuk kellett a Nyugat beavatottjainak is a Magyar Szent Korona titkáról, mert azt még nehezebben tudjuk megmagyarázni, hogy hogyan kerülhetett Sir Edward Burne-Jones (1833-1898.), a praeraffaeliták második generációjához tartozó angol festő Artúr, a grál-király elszenderedését ábrázoló „The Last Sleep of Arthur” című festményére ugyanez a korona.

    Hogyan vált lehetségessé, hogy a messze földön rettegett, vitéz avarok hatalma megingott? Egykorú bizánci források említik, hogy a frank betörés csak azért járhatott sikerrel, mert az ország erkölcse már korábban megingott. Két okot neveznek meg a bizánci krónikaírók: Az egyik ok az volt szerintük, hogy a hiteles, erkölcsileg feddhetetlen kiválóságokat hitvány emberek beárulták a korrupt bíráknál, s így az ország vezetése lassanként jellemtelen és gyengekezű emberek kezébe került. Elég, ha a két utolsó avar kagán neveit megemlítjük: Ábrahámnak és Izsáknak hívták őket. Ehhez nem szükséges kommentár. A másik okot pedig a mértéktelen italozásban jelölték meg. Nekünk, mai magyaroknak felettébb ismerősek e tünetek. Ez a korabeli látlelet kísértetiesen hasonlít jelenlegi  hanyatlásunk kiváltó okaira. Ahogy oly gyakran mondják, a történelem ismétli önmagát. Ez esetben is.   

    A harmadik honvisszatérés magyar népe hadjáratainak hármas célja volt. Előszöris: A magyarok hadi hegemóniájuk jelenlétével el akarták rettenteni a Nyugat hatalmait attól, hogy ezek megtámadják országukat. Másodszor: Nyugati királyok, fejedelmek, különösen a germán térségben rendszeresen vették igénybe magyar katonai egységek segítségét, hogy az egymás között kialakuló konfliktusokat erőszak alkalmazásával oldják meg. Az akkori magyar katonák széles körben híresek és közkedveltek voltak fegyelmezettségükről, edzettségükről és hősiességükről. Harmadszor: Az 54 hadjárat, melyek során mindössze csak három csatát vesztettek (az Augsburg melletti, legsúlyosabb vereségüket 955-ben a Lech-mezőn Lehel és Bulcsú vezérek tőrbecsalatása miatt), és melyeket pontosan azokba a városokba, azokhoz a kolostorokhoz és apátságokhoz vezettek, melyekben a Nagy Károly által továbbajándékozott avar kincseket őrizték. A visszavett drágaságok tényét támasztja alá az is, hogy még a Turul-házi királyaink idején is a királyi kincseskamrában „Atilla kincsei”-nek nevezett értékeket őriztek. Még ma is szép számmal akadnak nyugati múzeumokban értékes avar ötvösremekek, melyek a nyugati ötvösművészetben sem megelőző, sem későbbi példákkal nem rendelkeznek. Ilyen például a „Hun király szobra”, az „Atilla-kanna”, a „Török tál” néven ismert hun-szabír ivócsésze, az ún. „Gizella-kincs” darabjai, a „Nagy Károly talizmán”, a palermói szabír-magyar női korona, mely érdekes módon fölülnézetből szintén körkeresztet képez, akárcsak a Szent Korona, stb. Ezek az informáciok Csomor Lajosnak „Őfelsége, a Magyar Szent Korona” című fölbecsülhetetlen értéket képviselő korona-monográfiájából származnak.  

    Az Augsburg melletti Lech-mezei ütközettel kapcsolatban annyit meg szeretnék említeni, hogy a német történetírás mélyen hallgat arról, hogy ott csak a magyarok egy elővédcsapatát sikerült nekik térdre kényszeríteniük, amiért a magyar fő had iszonyú bosszút állt, és megsemmisítette a német hadsereget. Erről krónikás hagyományunk is beszámol. Ha nem így lett volna, elképzelhető lenne, hogy idegen hadak az 1030-as évekig be sem merik tenni a lábukat Magyarországra, s ha be is tették, csúfos vereséget szenvedtek? (Lásd II. Konrád német császár seregének esetét 1030 júliusában; ehhez kapcsolódik Búvár Kund története, vagy III. Henrik császár sikertelen hadjáratát 1051 szeptember-októberében I. András királyunk idején, amikor a menekülő német katonák, hogy könnyebben fussanak, lehányták magukról a vértjeiket. A hely, ahol ez történt, még ma is a Vértes-hegység nevet viseli magán).

    Az avarkori és honfoglaláskori temetők felosztása és karakterisztikája alapján ismeretes, hogy a későavarok és Árpád magyarjainak települései hol voltak. Fölfigyelhetünk egy érdekes jelenségre, arra, hogy a harmadik honvisszatérés magyarsága ott mindig kitért az ország benépesítése során, ahol a későavarok nagyobb számban voltak jelen. Ez a tény azért olyan fontos, mert egyrészt bizonyítja, hogy az avarok és Árpád magyarjai között nem volt fegyveres összetűzés, mert egy és ugyanahhoz a néphez tartoztak, másrészt ez arra is enged következtetni, hogy az avarok és a magyarok ugyanazt a nyelvet beszélték. Az avarok lakta területek településnevei és földrajzi elnevezései ugyanis kezdettől fogva magyarok és – kevés  kivételtől eltekintve – nem szlávok. Az avarkori és harmadik honvisszatéréskori feltárt temetők embertani vizsgálata tanúsága alapján egyértelműen bebizonyosodott, hogy a mai magyar lakosság túlnyomó része az avarok leszármazotta.18 Az avarok, egynémely magyargyűlölő történész véleményével ellentétben, mindvégig megtartották turáni jellegű kultúrájukat, és nagy számban megérték az álmos-árpádi honvisszatérés magyarságának megérkeztét anélkül, hogy szlávokká váltak volna.

6.  A kazár kérdés

    A Muhammad, Allah prófétája tanai által a VII. században fanatizálódott arab harcosok hódító lendülete elől a Kaukázusban fekvő hazájukat elhagyni kényszerült szabír-magyarok és a velük rokon, eredetileg is tőlük valamivel északabbra lakó onogur-magyarok az Atilla halála után keletre húzódott hunok által alapított Kazár Birodalom szövetségeseiként telepedtek le átmenetileg a Kaukázustól észak-nyugatra húzódó tájakon. E szövetség nemcsak az említett népek rokonságán, hanem az együtt helyesen fölismert történelmi szükségszerűség elfogadásán alapult, hogy az arab expanziót csak együttes erővel képesek föltartóztatni.

        A Kazár Kaganátus legfelsőbb hatalmi struktúrája egy már ősidők óta egyes szkíta származású és kultúrájú népekre jellemző sajátossággal rendelkezett: a kettős királyság intézményével.  Már az etruszkoknál föllelhető ez a sajátosság a legfőbb hatalom megosztásában. Náluk a gyula-dsila méltóság megnevezésére a „zila” kifejezés szolgált, ami ugyanaz. A hunokról ugyancsak följegyezték: Náluk a kagán és a tegin, nálunk a kende (vagy kündü) és a gyula (vagy dsila) jeleníti ezt meg. A kende névleg a főfejedelem és a szakrális papkirály szerepét tölti be, a gyula ellenben a nyugat-európai királyszerepnek megfelelő személy, aki a főbírói és hadvezéri feladatokat látja el. Háború esetén a főhatalom a gyula tisztséget betöltő személyre száll. A harmadik honvisszatéréskor a gyula Árpád volt, míg a kende a Kartal-nemzetségbeli Kurszán. A mindenkori gyula féme az ezüst, égiteste a hold, míg a kende féme az arany, égiteste a nap. Hatalmi jelvényeik is ezek az égitestek voltak.

    A Mezopotámiában élő zsidóság is az arab előretörés elől menekülve útra kerekedett északi irányba, ahol nagy számban telepedtek le ugyancsak a kazár kagán országában. A kagán közvetlen környezetébe is sikerült nekik beférkőzni, sőt arról is képesek voltak meggyőzni az  uralkodót, hogy térjen át népével együtt a zsidó hitre. Így váltak egyik napról a másikra hunok százezrei, a „cuius regio, eius religio” („Akié a hatalom, azé a vallás”) elve alapján a vallás szemszögéből tekintve zsidóvá, hogy az Iszlám további terjedését ezzel megállítsák. Természetesen ezzel az embertömeggel a későbbiekben maguk a Kazáriában menedéket találó zsidók is elkeveredtek. A kelet-európai zsidóság, az ún. askenázi-zsidók túlnyomó többsége azonban vérségileg csak nagyon csekély mértékben tartozik Jákob tényleges utódai közé. Ez a csoport teszi ki becslések szerint a ma élő zsidóság közel 80 %-át. A fajiságukat megőrizni képes zsidókat, ezek közül is elsősorban az arabok legyőzése után Spanyolországból kiutasítottakat szefárd-zsidóknak nevezik, akik talán csak kinézés tekintetében különböznek a hunoktól. Hogy a ma élő vegyesvérű zsidóság mégis azonos célok mentén, egységes föllépéssel képes terveit megvalósítani, bizonyítéka annak, hogy az egyes vallások alapmentalitása, alapfölfogása meghatározóbb szerepet tölt be egy nép viselkedésében, mint  az egymástól eltérő fajokat jellemző alapvonások.

       Ezután a zsidó „palotaforradalom” után határozták el magukat a szemita népekkel már ősidők óta hadakozó  őseink a hozzájuk csatlakozó három lázadó kabar törzzsel egyetemben, akik szintén nem óhajtottak az „Ószövetségnek” szolgálni, hogy kiválnak a kazárok szövetségéből, és tovább vonulnak az áhított őshaza, „Atilla öröke”, a Kárpát-medence felé. Szállásterületük először Levédiában, majd Etelközben volt, mely a Dnyeper és Dnyeszter, Szeret és Prut folyók közrefogta folyóköz (mezopotámia) területén helyezkedett el. Etelköz mai magyarsággal folyamközt jelent. Föltűnő e szóösszetétel első tagjának egyezése Atilla nagykirály nevével, mely a magyar hagyományban Etele névalakban is használatos, s ez nem véletlen. Etel vagy atil az ómagyarban folyóvizet jelentett. Atilla neve tehát folyót jelent, bár sokkal inkább forrása ő egy még nagyobb folyamnak, mely a magyar Turul-dinasztia (Árpád-ház) királyaiban éri el legnagyobb sodrását s torkollik az Isten óceánjába.

    Magyarul beszélő népek azonban továbbra is maradtak e térségben: a továbbra is létező kaukázusi Magyarországban és Dentu-Magyariában, a mai Baskíria területén, akiknek magyarul beszélő leszármazottaival a XIII. sz.-ban Julianus barátnak még sikerült találkoznia.

7.  Tovább a régi-új hazába

    Itt, Etelközben pecsételik meg a magyarsághoz tartozó népcsoportok abbéli szándékukat, hogy ezentúl az idők végezetéig szövetséget kötnek és egy néphez tartoznak ezután, s hogy kizárólag Álmos nagykirály utódaiból választják ezentúl uralkodóikat. Hogy nyomatékot adjanak ennek az elhatározásnak, régi szokás szerint megkötik a híres vérszerződést. A pártusokról szóló fejezetben már ejtettem néhány szót e szkíta szertartás és az Eukarisztia megalapításának eseménye között fennálló párhuzamokról. Még néhány megállapítást szeretnék tenni erről. Jézus az utolsó vacsorán misztikusan átváltoztatott testét és vérét a szentségek üdvtörténeti fókuszába állította. Ezzel az áldozati aktussal megszentelte és mintegy megelőlegezte önkéntes kínhalálát a Golgotán, valamint kifejezte az apostolokkal s mindazokkal való baráti és testvéri együvétartozását, akik a későbbi időben  hittek/hisznek benne. A földkerekségen egyetlen nép és nyelv létezik, mely egy szavával ezt a misztériumot kifejezni képes: a magyar nép és a magyar nyelv. Ez a szó pedig testvér szavunk, mely két,  azonos szülőtől született vagy csak egy nézeten lévő, egymást szerető ember együvétartozását hivatott és képes a Jézus által alapított Oltáriszentség jelképrendszerével kifejezni.   

Ez a szkíta, aranyból készült kisplasztika két vérszerződést kötő szkíta férfit ábrázol a Kr. e. I. évezredből 

    A vérszerződésben résztvett 7 fejedelem nevei a következők:

Álmos, Előd, Ond, Kond (vagy Kend), Tas, Huba Töhötöm. 19   

    A 7 törzs pedig, melyeknek vezetői voltak:

Magyar, Nyék, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi.20

    E nevek számtalan ma is létező magyarországi település nevében megőrződve fordulnak elő az egyes nemzetségek kárpát-medencei szálláshelyeinek megfelelően.

    Az így létrejött népszövetség etelközi területeit a velük egy kultúrkörhöz tartozó besenyőknek átadva (és nem fejvesztve menekülve!) nyugat felé vette útját, hogy a mai Magyarország területére érve újra birtokba vegye ősei földjét, Atilla örökét, ahogyan  krónikáink fogalmaznak. (Jézus vállára veszi keresztjét) Mivel a dinasztiaalapító Álmos nagykirály már igen előrehaladott volt a korban, a gyula tisztét betöltő fiára, Árpádra ruházta át a hatalmat, akiről a „szent királyok nemzetsége”, a későbbi időkben a történészek által „Árpád-ház”-nak elnevezett királyi dinasztia a nevét kapta. Arra, hogy etelközi szállásterületeiket eleink nem űzött vadként menekülve, nem egy megvert gyülevész had módjára, a túlerő elől futva hagyták el, elegendő bizonyítékot szolgáltat az a senki által sem vitatott tény, hogy ez az állítólagos megfutamodás után szinte egyet sem szusszanva a magyar hadak  néhány év alatt katonai megszállásuk alá vonták egész Európát a Bretagne-félszigettől Bizáncig, a Közép-német hegyvidéktől Hispániáig.   

    A magyar hadi egységek két irányból lépték át a történelmi Magyarország határait: Árpád vezetésével a Vereckei-hágónál északon, míg délen az Árpád fia, Levente parancsnoksága alatt álló hadtest a dunai Vaskapun keresztül nyomult előre az ország belseje felé. Mert az ország java részét a magyarokéval azonos nyelvet beszélő, rokon népek lakták, az avar-hunok vagy vár-kunok, az onogur-magyarok és székely-hunok, ezért csupán kevés vérontásra volt szükség azon kevesek ellenállása miatt, akik a hazatérő magyarokban ellenséget láttak. Ilyenek voltak a bolgár Zalán és Mén-Marót fejedelmek és törzseik.  

    A honba történő visszatérés nem úgy zajlott le, mint amikor egy echósszekeres cigánytábor útra kel. Zseniális szervezőkészséggel kellett népünk vezetőinek rendelkezniük ahhoz, hogy nem csak a hadakat, de egy egész, legalább hat-nyolcszázezer emberből álló népet asszonyaikkal, gyermekeikkel, öregjeikkel, teljes állatállományukkal és vagyonukkal együtt folyókon, úttalan hegyi hágókon, mocsaras-ingoványos vidékeken lehetőleg minél kevesebb veszteséggel átmenekítsék a régi-új hazába. Erről a példátlan szervezői képességről tettek tanúbizonyságot népünk későbbi vezetői is már a Kárpát-medencében. Árpád utódai az ország élén Szent Istvánig: Zsolt (Solt), Fajsz, Taksony és Géza nagykirályok. A „nagykirály” kifejezést szándékosan használom velük kapcsolatban, mert – ellentétben a zsidókeresztény,   zsidókommunista vagy habsburgi elfogultságban szenvedők hivatalos véleményeivel – szememben nem az tesz királlyá valakit, ha az illető személy belép az ótestamentumiak klubjába, hanem történelmi érdemei és régről örökölt státusza emelik e méltóság magasába.  Ezért szó sincs arról, amit iskoláinkban még mindig ostoba módon és nemzetellenes szándékkal sulykolnak a nebulók fejébe, hogy Szent István lett volna a magyarok első királya. A magyar történelem és egyben az özönvíz utáni emberiség első királya nem Szent István, hanem Nimrud volt („Nimrud ... volt az első király a földön.” Teremtés könyve)! Hogy az írott történelem hajnala és nemzetünk történetének özönvíz utáni kezdetei időben egybeesnek egymással, nem véletlen, hiszen a történetírás atyja, Hérodotosz is megerősíti ősiségünket, amikor a szkítákat, tehát az íjfeszítő népeket és művelődésüket az emberiség legrégibb nemzeteként és kultúrájaként azonosítja.

        Egy nemzet, mely viszonylag rövid időn belül egy jól szervezett, központilag irányított birodalmat volt képes életre hívni és hosszú időn át fenntartani anélkül, hogy egy idegen hatalom vazallusává vált volna, egy nemzet, melynek királyi háza egyedül több nagy szentet adott Európának és a világnak, mint a többi európai királyi házak együttvéve, többek között egy Árpádházi Szent Erzsébet (a nyugati egyház legnagyobb női szentje), egy Skóciai Szent Margit, egy lengyelországi Szent Kinga (Kunigunde) Lengyelország nemzeti szentje,  egy bizánci Szent Iréné (Piroska, Szent László leánya, az orthodox egyház legnagyobb női szentje) ) formátumával stb., és akkor szent királyainkat, királylányainkat még nem is említettem, elképzelhetetlen, hogy ez a nép korábban csupán egy barbár és nomád horda lett volna, mint ahogyan irígyeink és ellenségeink habzó szájjal ordítják  bele a nagyvilágba!!

    E gondolat igazságának aláhúzását szolgálandó idézek Szent Methód legendájából egy részletet, mely Árpád nagykirály és Szent Methód találkozását meséli el: „Midőn pedig a magyar király (Árpád; LP) a dunai részekre érkezett, látni akarta őt (Methódot; LP). ... Ő pedig, mint uralkodóhoz illik, azonképpen tisztességgel, fényesen és örömmel fogadta. És beszélgetve vele, miként ilyen férfiaknak illett beszélgetni, megszeretvén, megcsókolván és nagy ajándékokkal elbocsátotta, mondván néki: Emlékezzél meg mindig rólam, tisztelendő atya, szent imáidban.”21 (Metód-legenda, XVI. 1-4.)* Még ha bele is élném magam ellenségeink alacsonyrendű mentális állapotába, amikor acsarkodnak ellenünk, akkor sem állapíthatnám meg e szövegszakaszról, hogy itt egy vérszomjas, primitív és nomád csürhe még vérszomjasabb és primitívségében még kérkedőbb uralkodójáról szólna e beszámoló. Ez a szöveg két egymással azonos szinten lévő szent ember találkozását mondja el („miként ilyen férfiaknak illett beszélgetni”), mégpedig mindkettejük egy és ugyanannak a népnek két testvéri ágából, a magori és a hunori ágból származtak, hiszen tudjuk, hogy Szent Methód hun származású volt. A beszélgetés minden bizonnyal tolmács igénybevétele nélkül zajlott.

   

    Atilla és Álmos nagykirályok egyik legnagyobb érdeme, hogy fölismerve az idők szavát, egyesíteni tudták a Turáni Alföld (Szkítia) rokonfajú és rokonkultúrájú népeit, azokat a népcsoportokat, melyekben jelen volt a saját hagyományok és kultúra megtartásának, ápolásának és továbbvitelének szilárd szándéka. Mindkét szakrális uralkodó azokat a népeket vonta össze hatalma alatt, melyek sem a zsidó befolyás alatt álló judeo-krisztianizmusnak, sem a Kazár Birodalomban államcsínnyel becsempészett jahvizmusnak, sem a VII. században tűzzel-vassal terjesztett,  fanatikus szemléletű, új szemita vallásnak, az Iszlámnak nem akartak rabszolgáivá válni. Legyen áldott az emlékük minden becsületes magyar ember számára! Legyünk büszkék múltunkra, mert ha valakiknek, hát nekünk aztán van mire! Történelmünk nagyjainak emlékezetét ápoljuk az idők végezetéig! Ha a hazugságoktól megtisztított múlt, mely jelenünk fundamentuma, újra a miénk,  meglátjuk, a jövőt is birtokba vehetjük,  s az Isten és szent Boldogasszonyunk is őrködni fog sorsunk felett!

Weboldalunk süti (cookie) fájlokat használ. Ezeket a fájlokat az Ön gépén tárolja a rendszer. A cookie-k személyek azonosítására, látogatási szokásaik követésére nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába.