Megbékélés önmagunkkal

MEGTARTÁSA

Az önmagunkkal megbékélés:
a VAN és a JELEN ESZKÖZTELEN GYÓGYÍTÁSA!

Kiszolgáltatottságunk reménytelenségében úgy tűnik, csak a küzdelem hoz megoldást.

Erősnek kell lennünk, sőt erősebbnek, hogy felülkerekedjünk boldogságkereső utunk akadályain. Sebződünk és sebeket osztunk. Győzünk és alulmaradunk.

Mint az élővilág, amely - úgy tanultuk - a létért való küzdelem során alakul és fejlődik. Ám amíg az élővilágban a győzelemmel megoldódik a feszültséget kiváltó helyzet, helyreáll a rend, addig emberlétünk küzdelmei győzelmeink esetén sem ajándékoznak meg a létegyensúly boldog megélésével. Nem érezzük magunkat biztonságban. Ismert vagy ismeretlen erők fenyegetettségében félve és féltve őrizzük keserves győzelmeink során szerzett anyagi, szellemi, erkölcsi javainkat. Bármikor földönfutóvá válhatunk egy rajtunk kívül eső gazdasági fordulat nyomán, az öregedés vagy egy betegség a felejtéssel megfoszt ismereteinktől és elég egy rosszindulatú rágalom, hogy a becsületünk is odavesszen. Az értelmünkkel felismert egyetlen megoldási képlet: felülkerekedni, győzni a harcban. "Ember küzdj és bízva bízzál!" Az Ember tragédiájában ez a tragédiát biztosító "jó tanács".

Küzdelem a tragédia forrása.

Nem is old meg semmit Mert a megszerzendő jóért való küzdelem gyötrelemmel teli: a győzelemmel megszerzett jó birtoklását megkeseríti az elvesztésétől való örökös félelem és a birtokolt jó elvesztése maga a fájdalom, hisz mindent elvesztünk, ha előbb nem, a halálunkkor biztosan. A keserves szerzés, a félelem teli birtoklás és a fájdalmas vesztés küzdelem- hármassága maga a létreménytelenség. A harc éppen attól távolít, amit elérni remélünk általa: nyugalom helyett feszültség, biztonság helyett bizonytalanság, önmagam élete helyett állandó igazodás. Nem kiút, hanem kiúttalanság. A létzaklatottságban sebzett, veszteségeinkben csupaszodó szívünkben lassan érik a felismerés:

a harc, végzetes létvakságunk tragikus és egyenes következménye.

 
Mindeközben nem veszünk róla tudomást, hogy mindenünk megvan, hogy a létezés ingyenes, gyönyörű ajándék, hisz minden, amivel valaha is találkozunk, odaadja magát nekünk, a találkozás jelenében maradéktalanul a miénk. Ez az egyetlen valóságos birtoklás, az "itt és most" egyetlen létvalóságában van nekem. És ezért egy lépést sem kell tennem. Nem kell érte harcolnom, hisz van. A harc, amely mindig a nem – jelen - valóért, a nincs-ért folyik, azt akadályozza meg, hogy felismerjem a jelen csodáját, hogy igazán "van", arra kényszerít, hogy a ninccsel foglalkozva elszalasszam azt, ami van. A harc által csak a birtoklás illúzióját tehetjük magunkévá, és veszíteni is csak a birtoklás illúzióját veszíthetjük.

A valóságban nincs veszteség, mert ami "itt és most" van, az van, és ami nincs, az pedig el nem veszthető, mert nincs. Ami elveszthető, azok az állandó vágyaink, álmaink, az önmagam másik elé helyezése, a másik lény birtoklása. A megvan, a másik birtoklása viszont  a magányom legfőbb okozza!

Fel kell ismerni, hogy létezésünk teljességében soha semmi sem hiányzik, mert a jelenben mindig minden megvan a boldogságunkhoz. Ezt csak a vállalt gyengeség, azaz a harcról való lemondás teszi felismerhetővé. Akkor válunk erőssé, ha lemondunk az erőről. Mert a ,.mindig mindenem megvan" felismerésében megvilágosodott szív a létezés legszilárdabb pontjában, a lét teljességében dobog. Megingathatatlan, mert a van édességét nem adja oda a nincs keserűségéért.

.......................

 

Amíg a gyógyításra törekvő iskolák legtöbbjének figyelme a betegségekre (azok megelőzésére, gyógyítására) irányul, addig az eszköztelen gyógyítás figyelmének fókuszában a szenvedő EMBER áll.

 

Nem tagadja, ellenkezőleg: fontosnak tartja a betegségek felismerésére és kiküszöbölésére irányuló technikákat, azok megismerését és lkalmazását. Lényegének mondana ellent, ha nem venne tudomást a valóságról, arról, hogy az anyagi létsíkba ágyazottságunkból eredően annak törvényei maradéktalanul vonatkoznak testünkre, és e törvények ismerői és alkalmazói, az orvosok, a népi- és természetgyógyászok tevékenysége az egészség helyreállításában fontos szerepet játszik.

Minden gyógyító tevékenység, még ha látszólag csak a tünetre irányul is, az egészet célozza.

..........................

Az eszköztelen gyógyítás szemszögéből a betegség nem csupán testi működészavar, hanem az egész embert, sőt a létezés egészét érintő ügy. Kiváltó okát elsősorban nem egy élettanilag kedvezőtlen környezet ártalmas hatásában, vagy egy szerv meghibásodásában látja, hanem az ember létlényegi egyensúlyvesztésében, amely nemcsak valamely hibás döntése következményeként jöhet létre, hanem a kollektív teherviselés megkerülhetetlen tényének következménye is lehet. E nézőpontból a betegség okozat, tünet, a léthazugságok tömegétől egyensúlyát vesztett univerzum embertestben felhangzó jajkiáltása. A beteg ember mindannyiunk terhét hordozza.

.....................

 

Az emberiség egész történetén végigvonuló és törvényszerűen kudarcot szenvedő, meddő törekvés, hogy megváltoztassuk a másikat, teljesen hiányzik az eszköztelenül gyógyító irányultságából.

 

Nem a másik ember, hanem önmaga megváltoztatására, elfogadóvá tételére törekszik, hisz betegségeink mélygyökere el nem fogadottságunk, változtatásprésbe nyomorítottságunk, eredendő testi és lelki szabadságunk "jó szándékú" semmibevételébe ágyazott.

  Az eszköztelen gyógyítás számára a betegség - tünet. Tünete a másik és önmagunk elfogadás hiányának. Mindannyian szenvedünk tőle, a boldogságunk megsemmisülése által. Az eszköztelen gyógyító elsősorban nem a betegség, hanem a kiváltó ok felé fordul. Nem meg- és legyőzni akar, hanem elfogadásra törekszik. A szocializációnk során belénk sulykolt "erő"-szemlélet a másik legyőzésére irányul, és ez az erő(szak) a létproblémák megoldásához elégtelen, sőt új problémák megteremtője. Ennél sokkal nagyobb erőfeszítésre van szükség: önmaga elfogadóvá tételére. Mert ehhez nem mást, hanem a másiktól berzenkedő önmagát kell legyőznie. Ennek a személyválogatás, feltételszabás és viszonzásvárás nélküli, a másikat teljesen elfogadó alapállásnak ad a másik számára érzékelhető formát. Ha lemondtunk minden erőről és merjük vállalni a védtelenség és kiszolgáltatottság kockázatát - akkor válunk eszköztelenné, hisz immár semmink sincs. És ekkor ragyog fcl bennünk a Fény, a Teljesség áradása.

Az eszköztelen gyógyítás ember- mivoltunk leglényegibb összetevőjének, a megismerhető létsíkokon (anyagi és szellemi) túli, végtelenbe ágyazottsága révén válik lehetővé. Ugyanis nemcsak testi és szellemi valóságunk van.

Mindkettő állandó változás állapotában létezik. Mi sohasem vagyunk ugyanolyanok, mint előző létpillanatainkban, ám mi mindig ugyanazok vagyunk. És ez az "ugyanazság", ez a bennünk lévő állandó, amely révén vagyunk azok, akik vagyunk, túl van a megismerhetőség határán.

Ez a lényegi énünk, amely szervesen kapcsolódik a megismerhető létsíkokon túli Abszolútumhoz, a Mindenség Szívéhez.

Ez a mi lényegi összetevőnk: a Mindenség Szívének élete bennünk. A Mindenségnek dobogó szíve van és ez a szív bennünk dobog. Az eszköztelen gyógyítás a Mindenség Szíve életének árasztása a másik ember felé. Az eszköztelenül gyógyító túllép megismerhető önmagán, túllép az anyagi és szellemi "erőkön", túllép a megkülönböztetésen, túllép az igazságon alapuló viszonzásváráson, túllép a részen, hogy legbelső önmagában az egészre találva:

mindenféle válogatás nélkül, feltételszabás nélkül, abszolút viszonzásvárás nélkül, egyedüli valós mértékegységével, a teljességgel forduljon a másik felé elfogadva őt olyannak aki, olyannak, amilyen.

  Nem önmagából ad, hanem önmagát. Ehhez nem kell kiválasztottnak lenni. Nem kell az átlagost meghaladó bioenergia szinttel rendelkezni. Ehhez nem kell semmilyen mester beavatása. Erre minden ember képes. Mert mindannyian a végtelenbe ágyazottan a Mindenség Szívének életét hordozzuk. Minden ember szeméből a mindenség néz rám. Ez az adás nem erőhatás. Ellenkezőleg a mindent és mindenkit elfogadás, a megkülönböztetés és ítélet teljes hiánya, a teljes nyitottság, éppen ezért védtelenség és kiszolgáltatottság. Egyirányú áradás, amely semmi viszonzást nem vár. Csak van. És védtelensége, kiszolgáltatottsága, gyengesége a legigazibb, leghatékonyabb erő.

......................

Az eszköztelen gyógyítás során megéljük a találkozás csodáját. Minden találkozás ugyanúgy, mint minden ember, a világmindenség történetének megismételhetetlen, soha nem volt, soha nem lesz csodája. Minden találkozás lehetőség arra, hogy létem és életem csodájának üzenetét közvetítsem a másiknak, és az ő élete és léte csodájának ajándékával gazdagodjam. Lehetőség arra, hogy a mindegyikünk lelke mélyén ordító, Ady Endre által oly leplezetlen őszinteséggel megfogalmazott vágy: "Szeretném ha szeretnének" kielégítésének valós lehetőségét is felismerjem: ne várjam, hogy engem szeressen a másik, hanem én szeressem a másikat. Csoda mivoltunk lényege a szabadságunk: én is, a másik is szabadon dönt. Én csak a magam döntését irányíthatom. Ez a valóság. Magányom puszta ürességét valósan csak az én, a másik felé tett lépésem oldhatja fel. És ezzel a lépéssel lerombolom a magam köré védekezésül emelt falat, amely a magányba zárt. Nyitottá, ám védtelenné váltam. A másik általi el nem fogadottság lehetőségének kiszolgáltatottjává. Aki igazán szeret, az kiszolgáltatott, aki pedig nem, az, önmaga sivár életű foglya. Nem az a vesztes, aki önmagán túllépve nyitottá, védtelenné válik, és úgymond "visszaélnek a szeretetével", hanem az, aki a kiszolgáltatottság kockázatának fel nem vállalása zártságában, biztonságában a másik szeretetére vár, nem ismeri fel, hogy a másik szeretetének befogadásához

is elengedhetetlenül szükséges a védtelenséget vállaló nyitás.

 

A vesztes az, aki birtokolni akarja a szeretetet, kisajátítani a másik ember szeretetét, annak szabadságát. Mert a reménytelen harcában magára maradva, egyensúlyát vesztve egyre lejjebb merül a magány pusztaságába, véglegesen elveszítve a találkozás lehetőségét, annak boldogság élményét! 

 

..................

Az eszköztelen gyógyítás valós és teljes találkozás a másik emberrel: SZEMÉLYVÁLOGATÁS NÉLKÜL Nem szab(hat)om meg ki az, akivel találkozom, hisz minden kizárással, korlátozással én leszek szegényebb, megfosztva magam a másik csodájában való részesedéstől. FELTÉTELSZABÁS NÉLKÜL Nem szab(hat)om meg milyen legyen, akivel találkozom. Elfogad-e, vagy sem, rokonszenves-e, vagy ellenszenves. Illetéktelen vagyok a másik milyenségének megítélésében, hisz amit tudok róla, elenyésző, és ha mindent, ami megismerhető benne is ismerném, a soha fel nem lebbenthető titokfátyol mögött rejtező lényegi énjét, lénye legmélyebb zónáját soha. A szívek titka mindig titok marad. A másik ember iránti tisztelet az, amely kizár minden feltételszabást. ABSZOLÚT VISZONZÁSVÁRÁS NÉLKÜL Magánvaló mivoltom, azaz az a tény, hogy én én vagyok, meghatározza azt, hogy minden tettem egyirányú: belőlem, tőlem indul ki, és a másik felé irányul. Szabadon teszem azt, amit teszek, És szabadon cselekszik a másik is. Minden tettem önkéntes ajándék a másiknak, és a másiké is az. A viszonzásvárás létlényegi egyirányúságunkat figyelmen kívül hagyva léthazugságba süllyeszt. Az odaadás kétirányúvá csak a másik szabad döntése révén válhat. A viszonzásvárás a másik szabadságának semmibevétele. Az elvárásból fakadó viszonzás kényszer szülte tett, kicsikart eredménye nem gazdagít, hanem kifoszt. Az önmagam lényegivé válását, valós gazdagodását - amely az önkéntességen alapuló emberi kapcsolatok révén lehetséges - teszem lehetetlenné, kölcsönös veszteséggel záruló kettős könyveléssé silányítva azt, amiért egyedül érdemes élni: a szeretetben való kiteljesedést. Az ember viszonzásvárás-nélkülisége ellenében a legtöbbet kapja, amit létező kaphat: a teljességet. TELJES ODAFORDULÁS A MÁSIK FELÉ A "teljes'' egyetlen valós mértékegységünket jelenti. Hisz alapvető irányultságunk is a teljesség felé mutat.

Semmivel, nem elégszünk meg, ami rész. Nekünk minden, a teljesség kell.

Tudjuk, önmagunkat csapjuk be, ha azt mondjuk: "Ha ezt meg ezt elértem, már nem fogok másra vágyni." Mert ha elértük a kívánt célt, az öröm lecsengése után új megszerzése felé tartunk. Nyilvánvaló, hogy mindaz, ami bennünk mérhető: testi adottságaink, szellemi képességeink, teljesítményeink, egyben valamilyen skálán is elhelyezhetők.

Testi, szellemi adottságainknál fogva sok szempontból többek, más szempontok szerint kevesebbek vagyunk a másik embernél.

 

Birtokaink: "nekem van testem, szellemi működésem", embermivoltunk fontos, ám felszíni összetevői. Kamatoztatandó ajándékként kaptuk az élettől, nem érdemünk, hogy van. A megismerhetőség határán túli lényegi énem, létem legbelső zónája mérhetetlen, a végtelenbe ágyazott. Itt nincs értelme semmiféle mértéknek. Én, az ember a mindenséggel mérhetem csak magam. Ez az én egyedüli mértékegységem. Lényegi "mértéktelenségünkben" mindnyájan egyformák vagyunk, mindannyian azonos, végtelen értékű csodák. Éppen ezért a másik felé fordulásunk csak teljes mértékű lehet. Ha nem az, a lényegtelen felszín-zónájában siklunk el egymás mellett, ahelyett, hogy találkoznánk.

ELFOGADJUK ŐT ANNAK, AKI

 

Az elfogadás hiányában, az elfogadásra való képtelenségben megbetegedett ember számára ez az egyetlen segítség.

Ez az eszköztelen gyógyítás summája, ebben rejlik "gyógyító mechanizmusa".

 

.......................

 

Ha végiggondoljuk az alapállásban megfogalmazottakat, esendőségünk tapasztalata azt sugallja. hogy megvalósíthatatlan.

  Felmerül bennünk, hogy csak akkor gyógyíthatok eszköztelenül, ha elértem ezt a tökéletességi szintet. Ez az álláspont, bár rendkívül tiszteletreméltónak tűnik, éppen ezért a legveszélyesebb csapda. Éppen attól tart vissza, amire törekszünk. Azon a téveszmén alapszik, hogy a megismerés határán túl, végtelenbe ágyazott lényegi énünkre is vonatkozik a testi, szellemi mivoltunkra jellemző fokozatosságelv. Mert lehetek erősebb, okosabb. De lényegi énem alapirányultságát tekintve, a teljes elfogadást illetően nincs fokozat. Itt vagy elfogadtam a másikat, vagy nem.

Itt már a Mindenség Szívének mértéke, a teljesség mértéktelensége a mérték.

  A tökéletesség birtoklása számunkra csak a felé való törekvésben lehetséges. De ez azt is jelenti, hogy ha törekszem felé, már birtoklom is.

A tökéletesség felé vezető út nem hosszú, nem fokozatos.

Egylépésű.

Ha léptem, már ott is vagyok. Túlléptem a tér és idő határát.

 

Ezt mutatja, sőt erre kényszerít minket az idő is. Hisz az idő életünkben úgy jelenik meg, mint a jelenpontok egymásutánja, de számomra valósan. a cselekvés lehetőségét kínálóan csak egy, a jelen pillanat adott.

 

Én nem voltam, én nem leszek, én vagyok.

 

A múlt jelenpillanatai már nincsenek: amit megtettem, nem tehetem meg nem tetté, amit pedig nem tettem meg, nem tehetem megtetté. Elmúlt.

 

A bármely pillanatban bekövetkezhető egyetlen(!) bizonyosságom, a halál pedig a jövő létpillanatait csak a remény szintjén teszi tervezhetővé.

 

Tehát az egyetlen igazi cselekvési lehetőségem valós keretét térben az ITT időben a MOST adja.

Nem várhatok, mert a jövő bizonytalan. Nekem mindig most, a jelen pillanatban kell lépnem. Lépni, túllépni önmagamon, hogy személyválogatás, feltételszabás, és viszonzásvárás nélkül teljesen a másik felé fordulva elfogadjam őt annak, aki, olyannak, amilyen. Mindegy, hogy ki fordul hozzánk.

 

Agresszív, gyanakvó, ápolatlan, riasztó, ostoba, elutasító, vagy kedves, elfogadó.

 

Az EMBER fordul hozzánk.

 
  Esetleges riasztó külseje, támadó agresszivitása csak torz segélykiáltás. Ezt nem meghallani csak nyitottság hiányunk végzetes süketsége képes. Az eszköztelen gyógyítás nyitottságra "kényszerít". Kinyitja szemünket a látszat mögötti Valóság megpillantására, megnyitja fülünket a hamis hangok mögötti halk, kétségbeesett gyötrődő, szelíd kérésre:   szeress, hogy szerethessek.

...................

Az eszköztelen gyógyítás természetéből, lényegéből eredően nélkülöz minden technikai elemet. Nem más, mint a cselekvő szeretet. A szeretetből fakadó cselekvés nem szorítható semmiféle megszabott sorrendiség Prokrusztész - ágyába. A szeretet szabad. Egyetlen technikai utasításként Aurelius Augustinus gondolatát idézhetjük:

"Szeress, és tégy amit akarsz!"

 

A SZERETET , a gyógyítás nem más, mint teljes elfogadásunk alapállásának kifejezésre juttatása.

 

Mindannyian egyedi és megismételhetetlen csodák lévén, mindannyian más és más módon, személyiségjegyeinknek megfelelően, a másikra teljesen odafigyelve, a számára az adott pillanatban legmegfelelőbb gesztussal, érzéssel, testünkkel, vagy egy szabad öleléssel fordulunk a másik felé.

 
 
 
Ha mindent megtettünk a másik ember, az alázat, a valóság elfogadása, akkor jutottunk el a titok kapujáig, amely mögött a gyógyulás és a halál csodájának lehetősége rejtezik.

Hogy melyik lép ki rajta?

Az Titok.

A Mindenség Szívének titka.  

 

Weboldalunk süti (cookie) fájlokat használ. Ezeket a fájlokat az Ön gépén tárolja a rendszer. A cookie-k személyek azonosítására, látogatási szokásaik követésére nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába.