Válások hátteréről

Miért bomlik fel ma oly sok házasság?

A házasság értékéről és a válások hátteréről

valas.jpgNapjainkban olyan magas a válások száma, mint korábban még soha. Egyesek a nem működő partnerkapcsolat „tiszta és tisztességes” befejezésének tartják, néhány házassági tanácsadó pedig meg is követeli a „váláshoz való bátorságot”. Ám vannak olyanok is, akiknek ezzel teljesen ellentétes a véleményük: Szerintük értelmetlen elválni, mert ha valaki kilép egy házasságból, akkor ezzel együtt kilép egy szükséges tanulási folyamatból is. Dr. Marion JERRENDORF a következőkben ezzel az aktuális témával foglalkozik.  

 
„Minden válás értelmetlen, mert mi magunk valójában nem változunk meg általa. Tisztában kellene lennünk azzal, hogy mindig a »megfelelő« partnerrel élünk együtt” – állítja provokálóan Rosana és Thomas Wesselhöft1, terapeuta-pár. Õk alapvetően abból indulnak ki, hogy a házasság az ember számára személyes, szellemi haszonnal jár,, és mindenki, aki elválik, szükségtelenül megszakítja ezt a fejlődést, amit egyébként sem kerülhet meg.

Hogyan állíthatja valaki, hogy a válás nem az igazi megoldás – egy olyan korban, ahol mindennaposak a válások? Közben kimondatlanul is azonnal felvetődik egy másik kérdés: Ez az elv csak a házasságra vonatkozik – vagy a párkapcsolatokra is? Hiszen manapság sok pár él együtt házasságlevél nélkül, akik nem látják értelmét annak, hogy részt vegyenek az anyakönyvi hivatal pusztán bürokratikus eljárásában. Számukra egy kapcsolat minőségét egyedül a két ember közötti harmónikus összetartozás határozza meg. Mások azért házasodnak össze, hogy igénybe vehessenek bizonyos adókedvezményeket. Megint mások azért kötnek házasságot – egyházit is –, hogy eleget tegyenek a (családi) hagyományoknak. Hogyan lehet hát a „partnerkapcsolat” és a „házasság” közötti különbséget tisztázni? Létezik egyáltalán?

A „házasság” fogalma

A házasság szövetségének mindkét embert fölé kell emelnie a hétköznapoknak, közös és magas szellemi célokra kell köteleznie.

Az ilyen hozzáállás manapság csak nagyon ritkán jellemző. Ha azonban a házasságon belül a közös orientáció csupán az anyagiakban érhető tetten, akkor a kapcsolat nagyon bizonytalan lábakon fog állni, az anyagi körülmények ugyanis gyorsan megváltozhatnak. Amennyiben csak a gyerekek állnak a középpontban, akkor a közös cél hiánya legkésőbb akkor fog jelentkezni, amikor azok felnőttek, és kirepülnek a szülői házból. Ilyenkor előfordulhat, hogy az egész házasság összeomlik – vagy érezhetően csak pusztán külsőség marad.

Csupán szellemi orientáció mellett, amely mindkét fél számára a saját fejlődés iránti igyekezetet foglalja magába, lehet azokat a lehetőségeket kimeríteni, melyeket egy házasság magában rejt: a szereteten alapuló, egymás kölcsönös támogatását, és az ebből következő önzetlenséget és felelősségtudatot. Ezen a „kéz a kézben” járt fejlődési úton természetesen lehetnek akadályok, melyeket le kell győzni. A két ember közötti különleges közelség ugyanis különleges követelményeket is állít. Azonban a súrlódások és a nehézségek legyőzése, mint ahogyan az öröm közös megélése által is egyéniségekké, valódi „életművészekké” válhatnak.

Ha ilyen gondolatokat állítunk a házasság fogalmának alapjául, érthetővé válik, hogy miért veszik olyan ritkán komolyan modern korunkban a házasságot: a legtöbb házasság éppen nem ilyen alapokon nyugszik, tehát megmarad üresnek és formálisnak. Vajon ez az oka annak, hogy sok pár számára a házasságlevél nélküli kapcsolat őszintébbnek tűnik?

A házasság különleges minősége

„Női dolgok” c. könyvében (Gralswelt Kiadó) Monika Schulze ezt írja a házasságról: „Egy szövetség… köttetik meg, melynek formája van, ami egy »kerek egész«. Formáját a gyűrű szimbolizálja, melyet a két fél, a férfi és a nő, ígéretének jelképeként ad át egymásnak, s amely attól fogva összeköti őket. A gyűrű azonban egyben a kizárólagosságot is szimbolizálja: a házasság kizárólag arra a két emberre vonatkozik, akiket a szövetség gyűrűje egymáshoz kapcsol. Senki másnak nincs keresnivalója ebben a benső kapcsolatban – sem anyának, sem apának, sem anyósnak, sem apósnak, sem barátnak, sem testvérnek. Kizárólag kettőjükön – a férfin és a nőn – múlik, hogy szövetségükön belül hogyan alakítják életterüket.”

A házasságkötéssel együtt járó, különleges „mi-érzés” is oka annak, amiért a pszichológusok javasolják a házasságkötést. A házasság szövetsége más minőséget hoz a kapcsolatba.

Vizsgáljuk meg ebből a szemszögből a terapeuta-pár, Rosana és Thomas Wesselhöft fent idézett provokatív állítását, melynek értelmében minden ember a „megfelelő” házastársra talál rá, tehát arra, aki számára az éréshez szükséges lehető legnagyobb ösztönzést biztosítja, s ezért nincs értelme elválni. Eszerint a házasságkötéssel egy olyan emberrel szeretnénk elkötelezni magunkat, aki számunkra nem csupán sok szempontból vonzónak tűnik, hanem akiben (bizonyára legtöbbször nem tudatosan) a saját fejlődésünk számára megfelelő motivációt ismerjük fel.

A szellemi továbbfejlődésre való ösztönzés és biztatás természetesen nem feltétlenül mindig kellemes. Félreértések, csalódások vagy akár sérülések kellemetlen életszakaszokhoz is vezethetnek egy házasságban. Amíg azonban megvannak a közös szellemi célok, addig ezek az időszakok nem jelentik szükségszerűen a fennálló házasság működésképtelenségét. Ha valaki ekkor könnyelműen elválik, hogy így kerülje el a nehézségeket, az tényleg azt jelentené, hogy a fejlődése szempontjából egy egészen különleges alkalmat hagy figyelmen kívül. Ez veszteséget jelenthet, mert a földi életben nem létezik valóban közelebbi, bensőségesebb környezet, mint a házastársé vagy az élettársé. A közelségnek ezt a minőségét sem a saját gyerekek, sem a szülők, testvérek vagy más rokonok, sem a legszűkebb baráti kör nem képes megadni. Ebből a szempontból a legközelebbi környezetből jövő, szeretetteljes, szellemi ösztönzés a legintenzívebb és legfelelősségteljesebb motiváció az emberi kapcsolatokban.

Mikor nincs értelme elválni?

Mikor nincs tehát értelme elválni? Akkor, amikor egy tényleg működő házasságban a felek idő előtt feladják a reményt. Az mindenesetre biztosra vehető, hogy manapság ez gyakran megtörténik. Amikor az egyik fél nem tudja saját vágyait összhangba hozni a másik vágyaival, vagy nem hajlandó arra, hogy amikor szükséges, önmagán dolgozzon (ami bizonyos helyzetekben lemondással járhat), olyankor sajnálatos módon gyakran előfordul, hogy a válással félbeszakítanak egy olyan fejlődési folyamatot, melynek a krízis ellenére volt értelme. Talán túl nagynak tűntek a saját sérelmek, talán elszalasztották azt a pillanatot, ami még a kapcsolat megújulásához vezethetett volna, vagy talán egyszerűen nem voltak adottak a feltételek ahhoz, hogy a felek (megfelelően) beszéljenek egymással, odafigyeljenek egymásra, meghallgassák a másikat, és a (házas-) társuknak időben és nyíltan elmondják, hogy mi játszódik le a lelkükben.

A házasságon belül az a tény is megnehezítheti a fejlődést, hogy míg társadalmi életünkben nagy hangsúlyt helyezünk az emberi és a partnerkapcsolatokra, addig a közös együttlétre általában nem fordítunk időt – vagy csak túl keveset. Ezt (időnként) azzal is elő lehetne segíteni, hogy – elsősorban a férfiak – lemondanak különösen nagyszabású szakmai céljaikról. A dolgozó anyák ún. „kettős terhelése” már régóta gyakori téma, mint ahogyan az is, hogy le kell-e mondaniuk karrierükről vagy (általuk fontosnak tartott) céljaik megvalósításáról. De ki gondolkodik el azon, hogy a férfinak nem kellene-e házassága ápolása érdekében komolyan átgondolnia, hogy mi számára a fontos, ha egyszer elhatározta, hogy házassága révén valóban szellemi célokat szeretne elérni (és nem csupán a nőt akarja „az ő oldalán állónak” tekinteni, hanem éppúgy saját magát is „a nő oldalán álló férfinak” tekinti)?

S még egy lényeges dolgot nem tanultunk meg: a férfi és a nő közötti megértést. Minden olyan tendencia ellenére, amely nem tesz különbséget a férfi és a nő között: A „férfi” és a „női” között alapvető különbségek vannak, melyeket az együttélés során figyelembe kell venni. Viselkedésükben a férfiak és a nők – John Grant kapcsolat-kutató után szabadon – olyannak tűnnek, mintha két különböző bolygóról (a „Mars”-ról és a „Vénusz”-ról) érkezett lények lennének: Egyazon szituációban teljesen különböző lehet észlelésük és reakciójuk. Azonban a „Marsról érkezettek” (férfiak) és a „Vénuszról érkezettek” (nők) is hajlamosak arra, hogy partnerüket csak a saját szemszögük alapján ítéljék meg, amivel gyakran akaratlanul is megsértik a másikat, s így egymás mélyebb megértése, egy érzésekkel teli kapcsolat egyáltalán nem jöhet létre.

Ha azonban a felek alkalmat adnak egymásnak arra, hogy egy és ugyanazon dolgot különbözőképpen közelítsék meg, akkor egymás kiegészítésének és a fejlődésnek teremtik meg a lehetőségét. Az olyan ember, aki támogatja abban a társát, hogy az egy helyzettel teljesen a maga módján birkózzon meg, felszabadító (és gyakran humoros) módon megtapasztalhatja, hogy az életben egyáltalán nem kell mindig mindennek az ember saját elképzelései szerint alakulnia. A humor egyébként is talán az egyik legfontosabb összekötő-erő azokban a házasságokban, melyek a környezetükre is építően és boldogságot sugárzóan hatnak. Ha valaki tud saját magán nevetni, ezzel azt bizonyítja, hogy nem tartja magát a szükségesnél fontosabbnak.

 

A válás lehet jó döntés is?

Ha tehát fontos, hogy a házasság kritikus szakaszaiban felismerjük a lehetőségeket, és ne hátráljunk meg idő előtt – akkor lehet a válás jó döntés is? Igen, mégpedig akkor, amikor például a közös élet valódi akadállyá válik; amikor már nem építő, hanem csak romboló gondolatokat (vagy cselekedeteket) eredményez; amikor a krízishelyzet már nem esélyt jelent, hanem egy talán mindkét fél számára megalázó helyzetből akar „felébreszteni”.

Szakértők véleménye szerint napjainkban a házasságok, mint ahogyan a párkapcsolatok gyakori felbomlásának fő okát abban kell keresni, hogy a házasság vagy együttélés kezdetét megelőzően a felek legbelül nem vizsgálták meg igazán, hogy életcéljaikban valóban mélyen érezhető összhang van-e. Rosana és Thomas Wesselhöft: „Ahogyan sok ember nem tudja, hogy (igazából) miért is van együtt a másikkal, éppen úgy gyakran válások is történnek olyan okokból, melyeket egyik fél sem ismer.”

Ez a belső vizsgálat természetesen elsősorban az önmagunkkal szembeni őszinteség kérdése. A híres „rózsaszín szemüveg” – ami érzelmileg gyakran megjelenik, ha az embert valami szeretni való vagy kívánatos dolog megérint –, az egész személyt illetően néha elhomályosítja a tekintetünket. Továbbá: Hát nem azt kérdezzük elsőként, hogy mi mit kaphatunk a másiktól, ahelyett hogy előbb végiggondolnánk, hogy mi mit adhatunk neki?

Gyakran túlságosan is csekély abbéli készségünk, hogy a házasság számára nélkülözhetetlen „mi-érzés”-hez valamivel hozzájáruljunk. Úgy tűnik, különösen a férfiaknak esik nehezére, hogy üzleti találkozóik mellett ezt komolyan vegyék és mindennapi feladatuknak tekintsék. Statisztikailag legalábbis inkább nekik megerőltetőbb, hogy konkrét időt áldozzanak a házasságukra, az együtt és egymásért töltött időszakokra.

A készség nélkül azonban, hogy aktívan dolgozzunk a kapcsolatunkon, hiányozni fog a tartós és boldog házasság egyik fontos, ha nem a legfontosabb feltétele: „Több éves praxisunk során számtalan párnak adtunk tanácsot. A válást mindig csak akkor lehetett elkerülni, ha a házastársak készek voltak, hogy a közös dolgaikat helyezzék a középpontba”, mondja Rosana és Thomas Wesselhöft.

 

A szerepek „újraértelmezése”

A nők minden emancipációs törekvése ellenére még mindig nagy a bizonytalanság a férfiak és a nők között. Hiányzik a szerepek valódi megértése, amely valóban összhangban van a férfi és a nő benső lényével – jóllehet mindketten ugyanúgy szellemi lények, és az együttélés során tulajdonképpen probléma nélkül ki kellene tudniuk egészíteni egymást.

Legmélyebb sebként talán még sok nőben ott bujkál valahol az a fájó emlék, hogy oly hosszú időn keresztül a férfi „játékszerévé” vagy szolgálójává degradáltan kellett élniük, és nehézséget okoz nekik, hogy elfogadjanak egy „valóban női” szerepet, amely megfelel a gyengéd, ám ugyanakkor erős érzésekkel bíró női nemnek – ahogyan az elválaszthatatlanul a nő lényéhez tartozik. Éppen az emberi lét e finomabb aspektusait kellene a nőnek fokozottan kibontakoztatnia – miközben a férfinak lehetőleg minél nagyobb teret kellene ehhez biztosítania. A férfiasság ugyanis többek között a nő munkálkodásának tiszteletében és védelmében nyilvánul meg – legyen az akár otthon, akár az üzleti életben. Minden – még a legkisebb – hétköznapi helyzetben is megnyilvánul!

Ha azt állítjuk a házasság előfeltételéül, hogy a férfi és a nő kiegészíti egymást, és kapcsolatuk életüknek értelmet ad, akkor tényleg csak kivételes esetekben fordulhatnának elő válások. De ezért a fejlettségi szintért előbb meg kell dolgoznunk.

Weboldalunk süti (cookie) fájlokat használ. Ezeket a fájlokat az Ön gépén tárolja a rendszer. A cookie-k személyek azonosítására, látogatási szokásaik követésére nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába.